Végig néztek a kihalt tájon. Mindenhol hegyes kőtüskék álltak ki a talajból. Ahol volt valaha is egy kis termőföld, kiszáradt fák, cserjék álltak. Az ég vérvörös volt, a Hold magasan járt a „csipkés” hegyek fölött. A srácok zavartan néztek a lányokra.

        - Pusztán véletlenül… Nem a Pokolban vagyunk? – tette fel a kérdést Strify.

        - De igen, ott vagyunk – felelt kedvesen Ame.

        - Akkor mit keres ott a Hold? – mutatott a közismert égitestre.

        - Fel van festve a falra… - vont vállat Akuma. – Mit vártál, örök sötétséget? Ugyan, kérlek. Sokat változott ez a hely az évezredek során. Na, gyertek, van még egy kis utunk a kastélyig…

        - Mégis, mennyi? – érdeklődött Yu.

        - Ó, csak úgy 20 mérföld… - vont vállat.

        - MENNYI? – döbbentek le a fiúk. – És mégis… odáig fogtok repülni?

        - Nem… - Felelt Ayumi. A kanyarban felbukkant három nagy, fekete paripa. A lovak szemei, szájuk és orrlyukuk tüzes parázsként izzott, sörényüket lángnyelvek alkották, lábaik térdtől lefelé égtek. – Lóra, fiúk! – kacagtak a lányok. Az ajkaik elváltak egymástól, hogy szóljanak, aztán inkább mégis csöndben maradtak. – Na, jó, segítünk… - röppentek oda a csajok, majd a hónuk alá nyúlva felültették a fiúkat a nyeregbe. „Aztán útnak eredtek.” Pontosabban teleportáltak.

        Hatalmas fal előtt álltak, melyet bal végén egy tömzsi, hatoldalú bástya zárt, míg jobbján egy magas és kecses torony kúszott fel egészen a Holdig. Az előttük lévő hatalmas kapuőrre néztek. Lentről felfelé a következő képen festett: patkós lábak, törzse tömzsi, karjai égtek, három pár ujjban végződtek, feje csúf volt, szintén lángolt és volt még két hatalmas szarva is, emellett páncélzatban volt és vaskos ujjai közt szorongatott egy lángoló fém baltát. Mögötte, maga a kapu állt. Egyszerű, vastag fadeszkák alkották, kovácsoltvas összeköttetéssel. A srácoknak elállt a lélegzetük is.

        Az út mentén kiszáradt fák álltak, mindegyiken legalább két hulla lógott és ezek a hullák, őrszemek voltak. A fű kiégett, a levegő némi kénnel teli – nem volt halálos dózis a halandóknak, de érezhető volt – az út poros. A hatalmas kapu nagy nyikorgások közepette kitárult. Néhány őrszem, megemelte kalapját: - Jó újra látni Önöket, Kisasszonyok! Uraim… - A közeli erdő szélén fekete ember alakú teremtmények néztek a fiúkra kopogó szemekkel. A halott lelkek csoszogva haladtak az úton…

        - Te… Hé! Lányok… Azok az izék… ott… - intett az erdő felé Shin. – Nem veszélyesek? – Akuma a megadott irányba nézett. Unottan lökött eléjük egy emberi lelket, mire az egyiknek kitágult a szája és egyben lenyelte. Csupán a cipője lógott ki szájából.

        - De igen. Ne menjetek el mellőlünk.

        - OK… - feleltek kővé vált arccal. Beléptek a várfal mögé. Érdekes látvány tárult szemük elé.

        Velük szemben helyezkedett el egy vérvörös színű tó, melyben hullák úszkáltak. Ezt az út két irányból megkerülte. Mögötte a Pokol Urának szerény hajléka, mely aranysárga volt valamikor, most viszont, kis híján feketére kormozták. Mögötte és a bal oldalán pompás kert burjánzott. Az út szélétől balra a kaszárnya állt, körülötte több száz élőhalottal és démonnal.

        - A hadseregem – intett a különböző teremtmények felé Akuma, mire a fiúk megszaporázták lépteiket. Jobbra volt látható az öntőműhely, és a fegyvergyár – habár a kettő egy és ugyan az. Mögötte a Birodalom legfőbb szórakozó helye, a Tombolda, mely egy templom romja volt. Mellette egy banda kőkemény rock zenét játszott a nap huszonnégy órájában. A rom körül a piactér helyezkedett el. A vár mellett és a piac között pedig, lakóházak voltak, a nemesebb családoknak és a tehetősebbeknek. Mindez öt bástya közé volt zárva. A szabálytalan ötszögnek két tornya volt kiemelkedő. Az egyik, egy közepesen magas torony volt, melyre kívülről lehetett felmenni és a teteje egy kiugró volt, amolyan kilátó. A másik, egy kecses és vékony torony volt, melynek csupán a tetején volt néhány ablaka és a tetőt cserép fedte. Ez volt a lányok hajléka. A tetőtér Ayumié volt, alatta lévő szobában Akuma lakott, ahonnét – teszem hozzá, az egész toronyból nagyon jó volt a kilátás – gyönyörű volt a panoráma. Már ha tudja valaki értékelni a kopár sziklák színpompás világát. Az alatt, pedig Ame szobája volt és az övé alatt volt a konyha és a zeneszoba. Nos, igen, itt se bírtak szabadulni ettől a rossz szokásuktól.

        A lányok, azonban most a kormos sárga épület felé tartottak. Felmentek a jobb oldali lépcsőn és benyitottak a hatalmas ajtón. A folyosó két oldalán szolgák sorakoztak és amint elhaladtak előttük a lányok, meghajoltak egy-egy köszöntés kíséretében. A vörös szőnyeggel borított padló elnyelte a lépések zaját, a falakon régi festmények lógtak, fűszerezvén a pokoli hangulatot. A srácok tekintete ide- oda járt. Gyönyörködtek a vérengzős képekben.

        A folyosó kiszélesedett, egy terembe értek, melyben velük szembe állt a trónszék. Jobbra és balra hatalmas ajtók nyíltak. A székben, mely kiemelkedett a padló szintjéből egy ember ült. Tekintete unott, arca sármos, haja hollófekete, akárcsak szeme. Fehér öltönyt viselt és szintén fehér bőr cipőt. Tiszta kezében néhány papírt tartott és ezeknek tartalmába mélyedt bele.

        - Ki ez a fószer? – suttogta Strify.

        - Az apánk – felelt Ame.

        - A Sátán – mosolygott rájuk Ayumi.

        - Hogy MI? Ő a SÁTÁN? – olyan döbbenten néztek a lányokra, hogy azok felnevettek.

        - Apa, megjöttünk! – szólalt meg csilingelő hangon Ame, mire a férfi felpillantott az iratokból. Arcán halvány mosoly terült szét lányai láttán.

        - Ame! Akuma! – felelt mély, dallamos hangján. – Ayumi! Jó újra itthon látni benneteket!

        - Apánk! – hajolt meg kissé két lánya.

        - Nagyuram! – tett így Ayu is.

       - Ha nem gond, hoztunk néhány vendéget – somolyogtak.

        - Persze, nem gond. Honnan jöttek és kik ők?

        - A déli tartomány zenészei – hazudta szemrebbenés nélkül Akuma. – Yu, Strify és Shin hercegek. – A fiúk ekkora hazugság hallatán jobbnak látták nem megszólalni. Bár igaz, ezt beszélték meg. Mikor oldalba bökték őket, csak kinyögték:

        - N- Nagyúr! – biccentettek esetlenül. Ó, pedig hányszor elpróbálták már ezt a jelenetet! Most még is lefagytak. Hát még mikor kinyílt a bal oldali ajtó és három szemet kápráztató fiatal fiú lépett be rajta.

        Két fekete és egy ezüsthajú. Az egyiket Yu már látta. Ő volt Kai. Hosszú, vállig érő fekete haj és hideg, vörös tekintet, fekete tollas szárnyak, szívdöglesztő arc, szálkás test. Mellette egy nála fél fejjel magasabb fiú sétált. Különbség nem sok volt. Haja rövidebb és kócosabb volt, mint az öccséé. A neve Kain. A harmadik fiú, az ezüsthajú és mélykék szemű Ryo volt. Haja ezüstszínű és kócos, teste szálkás, arca markáns. Távolról angyalnak nézhették, de aki jobban megfigyelte, rájött a fiúnak köze sincs az angyalok népéhez. Fogai, akárcsak két társának hegyesek voltak, körmei hosszúak, füleik szintén a manókra emlékeztettek.

        - Ők meg kik? – suttogta Shin.

        - A háremeink első számú tagjai és a testőreink – felelt Ayumi őszintén. – Kai, a holló, Akumáé. Ryo, az ezüstmacska, Ameé. És Kain, a fekete farkas az enyém. Úgymond háziállatok – vont vállat a lány. Hidegségétől Shin kissé megrémült.

       - Szóval, a délvidék zenészei? – szólalt meg ismételten Sátán. – Ezért van emberszaguk? – vonta fel egyik szépen ívelt szemöldökét. – Lányok, mi lenne, ha őszinték lennétek?

        - Ez esetben, angyalok lennénk és nem a Sátán lányai – vigyorgott Akuma. Apja vetett rá egy megrovó pillantást, ugyanakkor elismerően biccentett.

        - Igaz. Szóval, belőlük lesz a holnapi főfogás? – villantotta ki tűhegyes fogait.

        - Nem! – vágta rá a három lány. – Vendégek, apa! Nagyúr!

        - Uram! – szólalt meg Kain. – Úgy vélem, most az egyszer…

        - … A háziállat miért nem tudja soha, hogy hol a helye? – forgatta szemeit Akuma.

        - Úgy vélem – folytatta mit se törődve a lány megjegyzésével, - hogy ezeket a halandókat még a Bál előtt haza kell juttatni. A jelenlétük szégyent hoz mind annyiunkra. A legtanácsosabb lenne, ha csak koporsóban térnének haza. Így is túl sokat láttak már…

        - Kain! – sziszegte Ayumi.

        - Hagyd, Gawa! Majd megbünteted később.

        - Apa, kérlek! – nézett rá a Sátánra Ame szépen. – Vigyázunk rájuk. A vendégeink… Sokat segítettek a világukban…

        -… Jah, szépen beléjük habarodtatok! – horkantott megvetően Kai. – Uram, ezek a halandók bemocskolják gyermekei testét! A saját szememmel láttam, mikor Akuma Úrnőmet csókolta meg az egyik hitvány semmirekellő! – csattant fel a fiatal holló. Sátán kérdőn nézett lányaira.

        - Ez igaz? – kérdezte csöndesen. Nem kapott választ. – Igaz? – mennydörögte. Az üres szoba visszhangozta mély, öblös hangját.