– Uram, ezek a halandók bemocskolják gyermekei testét! A saját szememmel láttam, mikor Akuma Úrnőmet csókolta meg az egyik hitvány semmirekellő! – csattant fel a fiatal holló. Sátán kérdőn nézett lányaira.

        - Ez igaz? – kérdezte csöndesen. Nem kapott választ. – Igaz? – mennydörögte. Az üres szoba visszhangozta mély, öblös hangját. A lányok összerezzentek, laposakat pislogtak, úgy lestek egymásra. A fiúk fal fehéren álltak mögöttük.

       - Igaz… - nyögte ki Akuma. A férfi felállt ülőhelyéről és lesétált az emelvényről.

        - Alma! – mennydörögte, mire egy hat éves forma barna hajú kislány jelent meg mellette. Haja válláig ért, tekintete komor volt, mezítláb járt, kelt a hideg köveken. Ruhája egy fehér, hálóing szerűség volt.

        - Nagyuram – hajolt meg a férfi előtt, mire az a kezébe nyomta a papírokat.

        - Vidd ezeket az irodámba… - vetett oda neki. A lány meghajolt, majd kérdés nélkül eltűnt. Sátán lányai „védelmében” álló fal fehér srácok felé indult. Tekintete egyre jobban elkomorult, ahogy a három akasztófára való felé közelített. – Szóval… - söpörte félre a lányokat egy mozdulattal útjából. – Melyikőtök ért hozzá Akumához? – Yu lassan megemelte fal fehér arcát.

       - Ööö… Én! Én nyúltam Akumához! Én voltam az a szemtelen, aki felébresztette Csipkerózsikát egy puha kis csókkal…

        - Azt akarjátok, hogy ne küldjem őket haza koporsóban? – tekintett ridegen gyermekeire, akik bólintottak. – Rendben, akkor, mit szólnátok hozzá, ha csatlakoznának az őrszemekhez? Minden nap láthatnátok őket…

        - NE! – sikoltottak fel. – Haza visszük őket! Kitöröljük az emlékezetüket! Semmit se fognak tudni erről a helyről és rólunk se! Elköltözünk! De… ne bántsd őket…

        - A holnapi főfogás – szólalt meg Akuma, mit se törődve a másik két lány rimánkodásával – Vérben sült csóka, egy kis főtt krumplival! Megkopasztalak madárkám, ha még egyszer bele szólsz az életembe! Ti itt lent, azt csináltok, amit akartok! Annyi nőt basztok meg, amennyit akartok és akkor nekünk tilos? Már Uram boccsá, MIÉRT? És nem, nem visszük vissza őket, nem töröljük ki az emlékeiket, nem költözünk el és NEM ölöd meg Őket! – fordult szembe apjával. – Téged meg kitiltalak a hárememből, ha még egyszer így visszaszólsz! – vetette oda Kainak.

       - Az elsőszülött megszólalt- csóválta meg fejét apja. – Akuma, fogadj szót apádnak és MOST indulj a szobádba!

        - NEM! – sziszegte a lány. – Nem megyek! Nem fogod bántani őket! Ahhoz túl jó a zenéjük!

        - I- igen, meghallgathatnád Őket, Papa! – csillant meg Ame szeme is.

        - Nagyuram, biztosíthatom, nem fog csalódni bennük! – helyeselt Ayumi is.

        - Gawa, elugranál Romeóért és Kiroért? – a zöldhajú ránézett, aztán a bácsikájára.

        - Ám, legyen – bólintott rá amaz. – Hozzátok a hangszereket… De, ha nem tetszik a muzsikájuk, koporsóban viszitek vissza őket.

        - Élve lesznek a koporsóba téve? – reménykedett Ame.

        - Nem – érkezett a válasz, mire a kis virág reményt veszve lehorgasztotta fejét. A férfi magában már régen döntött a fiúk sorsáról. A zenei tudásuk, hidegen hagyta. - Kár…

        Pest utcáin két fiú sétált unottan. Hiába is, leghülyébb barátaik csak néhány órája mentek el, máris hiányoztak. Nem nyögött be senki se egy-egy hülye poént, nem csináltak magukból bohócot, nem rohangáltak az utcán oda vissza, mint a kisgyerekek… Egyszerűen Romeo és Kiro számára túl nagy volt a csend.

        Útjuk egy parkba vezetett. Az idő 9 körül járt, kezdett sötétedni. A fekete hajú nagyot ásított. Turcsi orrú barátja ránézett.

        - Menjünk haza?

        - Ah- ha – ásított ismét. – Túl nagy a csend nélkülük.

        - Igaz… Még az emeletről se hangzik le semmi… - Lassan indultak kifelé, mikor egy sötét ponton felbukkant egy árny. Romeo megragadta Kiro csuklóját.

        - Haver, menjünk más merre… Az eddig nem volt ott! Nem akarok összefutni Akuma csókájával… - a szőke követte barátja jelzését tekintetével. Az árny feléjük indult. Ők kissé hátráltak. Az alak vékony volt és törékeny. Hátából szárnyak nőttek ki.

        - Szép esténk van, nem? – szólalt meg egy ismerős, dallamos hang. – Nincs kedvetek leugrani a Pokolba koncertezni?

        Eközben a Pokolban lázas sebességben munkálkodtak. A kastély és a Tombolda közti téren felállították a színpadot, és kivitték a hangszereket, aztán felállították a mikrofonokat. A srácok nagyban hangoltak. Csak egy bajuk volt… Romeo és Kiro nélkül… Igen, van szólójuk, azt elő tudják adni, de mégis csak jobb, ha együtt a banda… Alig sóhajtottak kettőt emiatt, máris felbukkant előttük Kiro és Romeo, Ayumi és néhány zacskó társaságában.

        - Ting, ting, fehérnemű osztály! – nevetett fel Yu meglátván két csapattársa kába arcát.

       - Üdv a Pokolban! – ugrott nyakukba Shin és Strify.

        - Aha… Hoztunk… ruhát… - emelték fel a zacskókat. – Már, ha át akartok öltözni.

        - Naná! – kapták magukra fellépős szerelésüket. 10 perccel később a csapat készen állt.

        Shin ült a dobok mögött, Romeo a szintetizátornál, Kiro a basszusgitáron állította az utolsó hangokat, Yu az akusztikus gitárján ügyködött, míg Strify mikrofonpróbát tartott. Aztán csak egy kérdés maradt. Mit játszanak?

       - OK, gyerekek, akkor mi legyen?

        - After rain? – tette fel a költői kérdést Yu. – Azon már úgy rajta vannak az ujjaim…

        - Nekem jó – hagyta rá Romeo. – Kezdjük?

        - Ööö… - Strify Sátánra nézett. – Kezdhetünk, Uram? – tette fel a kérdést.

        - Hogyne…

       - Jó. – suttogta. – Mit mondjak nekik?

        - Fecsegj valami hülyeséget! Mondjuk olyasmit, hogy: Jó látni titeket! Olyan véres itt a hangulat! – üvöltötte bele két utolsó mondatát a mikrofonba Yu. Aztán már a húrok közé is csapott. – After the rain! – vakkantotta még Strify mikrofonjába. Az énekes enyhén lesápadt, de aztán csak magához tért egy világoskék szempár láttán. A többiek hamar kapcsoltak és beszálltak a dalba.

Bitter sweet memories
Of a love we had before
Blinded by sanity
What's behind the crimson door?

What happened to my eyes
Incapable of seeing signs
There's just one miracle
That's left of this love.

After the rain
I still see heaven crying
After the rain
I still feel no relief
Cause everything we used to be
And used to feel
It all becomes so frightening real
After the rain.

Rainbow skies turned to grey
Ever since we lost our smile
Innocence gone astray
Since the day we said goodbye!

What happened to our dreams
Aborted in this dried out stream
There's just one miracle
That's left of this love.

After the rain
I still see heaven crying
After the rain
I still feel no relief
Cause everything we used to be
And used to feel
It all becomes so frightening real
After the rain.

After the rain
I still see heaven crying
After the rain
I still feel no relief
Cause everything we used to be
And used to feel
It all becomes so frightening real
After the rain.