Kai dühösen csörtetett felfelé a lépcsőkön. Kíváncsi volt, bátyja kosarat kapott-e. Dühében reménykedve várta, hogy úgy legyen. Feltépte a toronyszoba ajtaját, majd becsapta maga mögött, mire fivére menten ott állt előtte, morcosan.

        - Mi bajod?

        - Semmi… Az, hogy neki sose leszek több egy házi hollónál!

        - Mi történt? – kérdezte Ayu, aki még kicsit kába volt a hirtelen ébredéstől. – Mi baj, Kai?

        - Semmi! Elegem van abból a nőszemélyből, aki a gazdámnak nevezi önmagát! – háborgott a démon.

        - Nyugi, öcsi – intette le Kain. – Hidd el, csak borúlátó vagy…

        - Borúra derű ide- vagy oda, ki nem állhatom azt a perverz libát! Elegem van belőle! Felmondok!

        - Na, azt már nem! – horkantott fel fivére. – Nem teheted!

        - Miért?

        - Mert mondjuk, nem teheted meg! – kopogtatta meg öccse fejét. – Gondolkozz! – suttogta úgy, hogy csak Kai hallja. – Az elmúlt 100 évben, mindent ingyen kaptunk… Az oktatást, kaját, ruhát…

        - A szidást, a hazug ígéreteket, a kínzást… - emelte fel hangját Kai. – Azt, hogy elszakítottak a családunktól, Miattuk! – Ebben a pillanatban pattanhatott el valami Kainban, mivel eddig sose emelt kezet öccsére, most mégis lekevert neki egy jókora pofont.

        - Ne merészeld sértegetni az Úrnőket! Főleg a jelenlétükben ne! Nem ők tehetnek róla! Ráadásul, mit akartál? Maradtál volna a részeges apánkkal, aki ferde hajlamú is volt? Hiába nézel rám így, Kai! Te nem emlékszel rá, mert még kicsi voltál! De én tudom, mit hagytunk ott, amit az otthonunknak neveztünk! Hidd el, nem nagy veszteség! Amit itt kapunk, még elviselhető! Inkább ugráltassanak és nyúzzanak meg 100 évente kétszer, minthogy a tulajdon apánk gerjedjen ránk! – A fiatal démon csak nézett rá. A vörös szemek csalódottan néztek az aranysárga szempárba, ami szomorú volt és már bánta előbbi tettét. – Kai… én…

        - Nem számít… - morogta a fiú. – Megyek…

        - Hova? Hova mész?

        - Kai! – szólalt meg Ayumi. – Várj még! Gyere be, kérlek!

        - Nem akarok szendvics lenni! – visított fel Rika, miközben Romeo ölében ült és Ikuto félig rádőlt. A két fiú, akik egymásnak estek a lányon keresztül, most megálltak mozdulataikban.

        - Rika… - nyögte mindkettő. Ikuto gyorsan feltápászkodott, majd kezét nyújtotta és felhúzta a lányt, míg Romeo hátulról tolta meg egy kicsit. – Kisasszony?

        - Idióta!

        - Itt meg mi történt? – pislogott körbe Romeo. Látta a feketére kormozott falakat és a kinyitott rejtett ablakokat.

        - Szellőztetünk. Nem tetszik? – vonta fel szemöldökét a démonfiú. – Sicc föl!

        - A vendégem! – fortyant fel a lány is. – Ikuto! – ujját a fiú homlokára helyezte, mire annak teste megnyúlt, összecsavarodott, míg végül a földön kötött ki, mint egy méregzöld ezüstös kígyó.

        - Wáó! – biccentett Romeo. – Szóval tényleg kígyó.

        - Egy perverz kígyó – bólintott rá a lány. – Egyébként elájultál és felrobbant az új kísérleti bombám. Említettem már, hogy mindenem a robbantás? Az ismerőseim többsége úgy híresztel, hogy Robbantó Rika – kacagott fel bájos hangon.

        - Aha… - biccentett a srác. – Jó is ám a robbantás…

        - Főleg, mikor az egész torony beleremeg és a csajok nem tudják, mi volt! – kacagott továbbra is. – Mi a baj? Te nem szeretsz robbantani?

        - Hát… Nem túl sűrűn robbantgatok…

        - Értem… - felvette a lábára tekeredő kígyót és a nyakára csavarta egy könnyed mozdulattal. – Maradj veszteg, perverzkém…

        - Mérsz? – kérdezte sziszegve. – Hisszen… megígésszem, hogy Te … ész Én…

        - Csönd legyen – intette le a démont. – Nem érdekelsz… „Per pillanat.”

        A kietlen táj egy csöndes szeglete most hangos volt, a széttörő sziklák kelltette robajtól. Egyik nagyszerű kőszirt hullt porba a másik után, már röpke másfél órája. Ryo dühös volt, csalódott és nem tehetett semmit. Hogy feszültségét levezesse, szorgalmasan aprította a köveket. Aztán leállt őrült dühének csillapításával és vissza teleportált a kastélyba.

        - Sátán Nagyúr! – lépett be a bálterembe, ahol már csak néhány lélek volt rajtuk kívül.

        - Mond, Ryo. Valami baj van?

        - Nagyuram… én… felmondok. Nem vállalom tovább Ame Úrnő védelmét.

        - Miért? – meredt rá értetlenül a férfi.

        - Azért, mert… - kezdte. – „Nem mondhatom meg neki, hogy már nem ártatlan… Lenyakazna engem is és Strifyt is… Aztán meg még Ő is belém rúgna…” Én csak… szeretnék csatlakozni a sereghez. – Sátán értetlenül nézett rá.

        - Természetesen nem fogsz. Kire bízzam a védelmét, ha nem Rád? Hiszen téged választott még évekkel ezelőtt… Az életét is Rád bízná…

        - Bízza másra, vagy én ölöm meg őt! – morgott.

        - Mi történt? – borult el Sátán arca.

        - Semmi… Uram… Semmi… - hőkölt hátra Ryo. – „Talán hiba volt most felmondanom…”

        - A lányom… most hol van? Csak nem azzal a halandóval? Kettesben?

        - Nem, Uram! Természetesen nem! Kalec vigyáz rá!

        - Valóban? – enyhült meg ábrázata. – No, hát akkor nincs semmi gond. Szóval, mért akarsz felmondani?

        - Öhm… Most, hogy jobban átgondolom a dolgot… Nem is olyan fontos, Uram. Vegye úgy, hogy nem szóltam – vigyorgott. – További szép estét! – azzal füstté vált.

        - Kai, várj, kérlek! – szólt a fiú után Ayumi, de a démon csak megrázta a fejét.

        - Bocsásson meg, kérem, de én most megyek… - azzal hollóvá változott és kiröppent az ablakon.

        - Mit mondtál neki? – nézett Kainra. A fiú csak megrázta fejét.

        - Csak az igazat, amit talán nem most kellett volna megtudnia – sóhajtott.

        - Vagyis? – pillantott rá Shin is.

        - Hjaj… - ismét sóhajtott, majd az ágy felé terelte őket. Ott leültek, aztán belekezdett történetük elmesélésébe.