Kain befejezte történetét Kairól és magáról. Ayumi és Shin döbbenten meredtek maguk elé. A lány lassan megemelte fejét és a sárga szempárba nézett. Azokban mély szomorúság csillogott.

        - Ezt… eddig nem mesélted… - suttogta. – Miért? Miért nem mondtad el soha?

        - Azért, mert nem akartam elmondani. Ráadásul, miért mondtam volna el? Nem változtat semmin…

        - Kain! – nézett rá kicsit szúrósan. – Miért mondod ezt?

        - Mert így igaz. Ez semmin se változtat. – A férfi felállt. – Ha megbocsát, távoznék, engedelmével.

        - Megszöksz? – pillantott rá. – Ez igazán nem vall rád, Kain. Hova akarsz menni?

        - Oda, ahova kegyed nem követhet.

        - OK – sóhajtott elfogadván a fiú döntését. – Menj. – A szó alig hagyta el ajkait, a démon, már ott se volt.

        - Hova ment? – kérdezte csöndesen Shin.

        - A Tomboldába… Csak a Tomboldába… - suttogta. – Miért megy már megint oda? – emelte könnyes tekintetét a fiúra. – Miért nem marad itt? Tudja jól, hogy…

        - Csss! – fogta karjai közé a lányt Shin. – Nyugalom, Ayumi. Nyugi… Csss… Nem lesz semmi baj… Hidd el, visszajön.

        - Tudom, hogy visszajön… - zokogta. – Muszáj visszajönnie…

        - Ryo…

        - Hmm? – pillantott a kékhajúra az ezüst fürtös.

        - Miért akartál felmondani?

        - Azért, mert… - kezdte. – Mert… Nos… Én… csak ráuntam…

        - Mire? – kérdezte gyanakodva a lány.
        - Arra, hogy… - az ágyon ülő Strifyre pillantott.
        - Hogy…? – faggatta tovább Ame.

        - Arra, hogy folyton velük lógtok… - intett fejével a halandó irányába. – És bánt az is, amit műveltetek.

        - Ugyan már… - morogta a lány. Betessékelte a démont a függöny mögé és egy erőteret vont maguk köré. – Futó kaland, Te is tudod.

        - Persze… - horkantott megvetően. – Akkor se értem, miért vele voltál előbb!

        - Miért? Kivel lettem volna? – vonta fel szemöldökét. – Hiszen szeret…

        - Ne csinálj úgy, mintha Én nem ugyan ezt érezném irántad! – rántotta magához közelebb. Éles körmei sértették a finom bőrt. Szemei a felbőszült, tajtékzó tengert idézték a lányban. – Már majdnem 100 éve!

        - Ryo… - nyögte. – Ez fáj…

        - Oh… - kicsit lecsillapodott haragja. – Sajnálom. – Eleresztette a kezét, Ame viszont csak még közelebb bújt hozzá.

        - Ryo…

        - Hmm? – átkarolta a vékony derekát.

        - Sajnálom… Hülye voltam… Én… Csak…

        - Csss… - intette le a lányt. Ujjaival megemelte állát, így a világoskék szempár találkozott a királykékkel. Közelebb hajolt a lányhoz és lassan megcsókolta. A lány arcán egy apró mosoly jelent meg. Egy apró mozdulattal ledöntötte a démont a lábáról, aki elnyúlt ágyán, magára rántva Amét. – Mi az, a halandó nem volt elég? – húzta perverz mosolyra száját Ryo.

        - Nem, fáradt vagyok… - motyogta. Szemeit lehunyta, karjaival átkulcsolta a fiú nyakát. – És itt most jó…

        - Pihenj csak… - simított végig hátán, mire jóleső borzongás futott át testén.

        - Pihenek is… - mormogta, azzal már szinte aludt is.

        Rika lerakta Ikutot a függöny mögötti fészkére, aztán visszament a még mindig kissé sápadt Romeóhoz. A fiú rámosolygott, mikor meglátta, nincs vele a démon.

        - Nyugi… - ült vissza mellé. – Alszik.

        - Aha – bólintott rá. – Rika…

        - Bumm… Igen? – pillantott rá.

        - Nem félsz attól, hogy egyszer felrobbantod az egész tornyot?

        - Egyszer már sikerült a Déli Őrtornyot a levegőbe repítenem – bólintott rá a lány. – Ezt nem fogom, ne izgulj. Ahhoz túl értékes… Tudod, mit? Inkább aludjunk egy kicsit. Hosszú volt ez a nap. Elvégre is, nem aludtál már Te se, vagy 5 földi napja. Csak a kaja miatt bírjátok, és mivel itt sötét van, nem érzékelitek az idő múlását se. Gyere, no! – intett maga mellé az ágyra. – Nem harapok.

        - Már öt napja itt vagyunk?

        - Ha nem több. Miért? Ennyire meglepő? – kuncogott a fekete hajú.

        - Ja… - elfeküdt mellette, majd óvatosan magához húzta. – Jó éjszakát…

        - Neked is… - somolygott a lány. Már a lábán érezte a kígyó pikkelyes, hideg bőrét. Érezte, amint Ikuto lassan felkúszik oldalán, majd közé és a fal közé préselődve alakot vált.

        - Az enyém vagy… - suttogta.

        - Ikuto… - kuncogott. – Csönd legyen és aludj… Ne ébreszd fel.

        - Nem én beszélek… - motyogta, majd lehunyta szemeit.

        Luminor, Kiro és Yu félszegen méricskélték a négy nem mindennapi háziállatot. A sárkány, immár sokadjára ásított nagyot. A pók, immár készen volt a hálójával, amit az ablak és az ajtó közé feszített ki. A párduc lassan körözött a fiúk körül, akár csak, mint vadász a zsákmány körül. Izmai megfeszültek, ugrásra készen állt bármelyik percben. A kutya unottan hevert az asztal alatt és nézte a szobában lévők reakcióit…