Egy fekete hajú, vékony srác hevert az ágyon. Két szőke csevegett az asztalnál egy másik feketével és nagyban agyaltak valami hülyeségen. Egy orbitális katasztrófán. Körülöttük egy fekete párduc settenkedett, lassú, nyújtott léptekkel. Egy óriási pók csüngött a plafonon. Egy sárkány feküdt az ablak alatt és egy kutya az ágy alatt.

        A srácok jókedve azonnal elszállt, mikor a sárkány gyomra megkordult és a párduc felugrott az asztalra, onnan nézve rájuk dühösen.

        A trió kicsit ijedten ugrott szét, az ágyon heverő megemelte fejét, majd mikor a pók fölé mászott és elkezdett leereszkedni, meghűlt ereiben a vér.

        - Srácok… - tovább nem jutott. A sárkány talpra állt és feléjük közelített, a fekete macska ráugrott Yura és eldöntötte a lábáról, míg a sárkány Kirot és Shint küldte padlóra. Luminor döbbenten meredt a pókra. Ha volt valami, amit utált ezen a világon, akkor azok a pókok voltak.

        - M- Mi ezeknek a nevük? – tette fel akadozva a kérdést Kiro.

        - Mancs… - pillantott a barna ebre Shin. – Nem akarsz segíteni? – A kutya ránézett, aztán unottan felült, hogy megvakarja füle tövét és visszafeküdt.

        - Shaddy… - dünnyögte Yu. – Szép kis párduc… Jó kis párduc… Menj szépen a helyedre…

        - K- Kalec… - dörmögte zavartan Kiro. – Ugye? – nézett a sárkányra, aki bólintott.

        - Jóó, de ennek, itt mi a neve? – tette fel a költői kérdést Luminor, oly vékony hangon, amit egy operaénekesnő is megirigyelt volna tőle.

        - Mama… - motyogta Yu.

        - Nem Hamar?

        - Ma- Ma- Ma- Ma… - igyekezett megfejteni a kérdést Kiro.

        - Mana! – kiáltották egyszerre a fiúk. – Leszállnátok rólunk? – ekkor ismételten megkordult Kalecgos hasa.

        - AME!!! – üvöltöttek fel egyszerre a fiúk.

        - KAI!!! – sikította a sziklák kopár vidékébe a vörös hajú. A láncok kidörzsölték kezét, a férfi szemtelen módon kitért rúgásai elől és csak szorított fogásán, még jobban kínozta. Az illető hegyes fogaival felsértette nyakánál a puha bőrt, ezzel is megjelölvén a lányt, Ő már az övé. Felsikított fájdalmában, hiszen ez a seb, nem fog nyomtalanul eltűnni. A fickó közben leráncigálta róla a bugyiját is, katnái és ostora tehetetlenül hevetek a földön. Érezte, amint az ismeretlen ujjai végig simítanak belső combjain, amint szétfeszítik remegő lábait, amiken már így is alig állt. Zihálva vette a levegőt, a kendőt már teljesen átáztatták könnyei. – Kai… - nyögte ismét. – „Miért nem jön? Itt kellene lennie! Baja esett volna? Lehet, hogy elfogták? Vagy csak szimplán megutált? ... Olyan ostoba vagyok! Hiszen igaza volt! Ő nem háziállat! ... De hol marad? Miért nem segít? Hiszen sose hívtam, csak mikor tényleg baj volt…” KAI!!! – nyögte ismét. Hallotta, amint a mögötte álló férfi nadrágja a földre hull. – „Most már mindegy… úgyis megteszi… Hiába ígértem neki magam… Nem tehetek semmit…” – könnyei még jobban megeredtek, patakokban folytak végig arcán és landoltak a hideg sziklán. – Kai… - suttogta még egyszer, utoljára, megtörten.

        - Mond – ütötte meg fülét a démon hangja. Döbbenten pislogott volna a legszívesebben, de a kendő miatt nem tudott, hát csak hangja tűnt el. Szóhoz se tudott jutni döbbentében. A mögötte álló gyengéden átkarolta, majd hozzá simult hátához. Apró csókot lehelt háta közepére.

        - „Direkt szórakozik! El akarja hitetni velem, hogy Ő Kai…” – tovább nem jutott gondolatmenetében, mert az illető lassan belé hatolt. Felnyögött, próbált hadakozni, de az illető lefogta, mielőtt még nagyobb kárt tehetett volna magában. Felnyögött, tehetetlenül vergődött fogva tartója karjai közt. – Kai… - suttogta elhallóan.

        - Itt vagyok… - motyogta az ismerős hang a háta mögül. Óvatosan lefejtette a kendőt a lány szemeiről, majd apró csókot lehelt arcára. – Én vagyok… - Akuma szíve kihagyott néhány ütemet. Döbbenten nézett a férfira, aki hátán feküdt, szorosan benne.

        - Kai… - motyogta döbbenten. – Mégis, mit képzelsz te magadról? – rántotta meg láncait. – Mi a fészkes fenét művelsz Velem? Hogy van neked merszed ehhez?

        - Gondoltam, keresek magamnak egy kurvát - vont vállat a démon. – Az első nőt, aki ide jön… - dugta orrát a lány arcához.

        - Tisztában vagy azzal, hogy mit kapsz Te még ezért? – vicsorgott.

        - Nem, de nem is érdekel. Nekem ígérted magad… - vont vállat. Egy kicsit durva mozdulattal előre fordította a lány fejét, majd elkezdett benne mozogni.

        - Ez… fáj… - sziszegte, ismét könnyeivel küszködve.

        - Akkor esetleg nyugodj meg és élvezd egy kicsit… - súgta meg a titkot szenvedélyesen és rekedten.

        - Könnyű mondani… - szipogta. A démon dühösen rántotta ki magát a lányból, majd férfiassága eddigi helyén az ujjai kötöttek ki. – „Ha már megesett rajta a szívem, és megmondtam neki, ki vagyok, legyen neki is valamivel jobb…” – Bal kezével gyengéden cirógatta a lány arcát, oldalát, majd melleit. Ajkaival puha csókokat lehelt a vállára, nyakára, hátára, végig a gerincén. Végül meghallott egy kéjes nyögést. Több nem is kellett neki. Ismét belé hatolt és nagyjából ott folytatta, ahol abba hagyta az előbb. Mozgása gyorsult, igyekezett időt hagyni a lánynak, hogy ő is felvehesse a tempót. Hallotta a kéjes nyögéseket, érezte, hogy pulzál a démonlány vére. Mély sikolyt hallott a másik féltől, de abban a pillanatban ő maga is felnyögött, nem is kicsit. Zihálva csúszott ki a lányból. Mindketten levegő után kapkodtak. Lassan felült Akuma mellé a lapos sziklára, majd lazított a láncon. Lihegve nyúlt a lány hóna alá, aztán felhúzta ölébe. A vörös hajú kérdőn nézett rá. Kicsit felmérte jelen helyzetét. Csípőjénél vörös folt éktelenkedett, ahogy a fiú nekinyomta a sziklának. Csuklóit a láncok kezdték ki, míg ajaki a két pofonnak és a sziklákkal való találkozás következtében dagadtak meg. Szemei a sok sírástól voltak vörösek, dagadtak. És még mindig szipogott.

        A fiú gyengéden simogatta, halkan becézgette. Próbálta nyugtatni, nem sok sikerrel, hiszen a sokktól még nem nagyon tért magához. Azt azonban tudta, mi lesz, az első reakciója a lánynak, amikor összekaparja magát. Egyértelműen megöli őt. De legalábbis megkopasztja és forró vízben megfőzi.

        - Ennyire borzalmas volt még a vége is? – suttogta. Tisztában volt a ténnyel: maga alatt vágja a fát.

        - Az nem… - nyöszörögte. – De az elejéért, még megöllek… - dünnyögte, majd lehunyta szemeit.

        - Haza megyünk, jó? – kérdezte suttogva. A lány alig láthatóan bólintott. Lefejtette csuklóiról a láncokat, majd összeszedte a ruhákat. Felsőjébe csavarta Akumát, aztán teleportált a karjai közt alvó lánnyal.