Ame döbbenten meredt a csomagra és a benne fekvő gyerekre. A macskadémon és Strify nem kevésbé nézte értetlenül a csöppséget. A lány kezében ott volt a levél is, mely szolgált némi magyarázattal, de nem túl sokkal.

                 Drága Ame!

        
         Tudom, hogy nem túl szép dolog tőlem, hogy csak így, minden szó nélkül rád sózom az én kicsike Taikimet, de nincs senki más, akire bízhatnám. És sajnos, az idő szorít.

         Szívem szerint, rábíznám a nővéredre, de Akuma közismerten nem gyermekszerető és tartok tőle, hogy az én picike kisfiam a goblinok markában végezné…

         Kérlek, vigyázz rá néhány órán át! Nincs senki más, akire számíthatnék! Kénytelen vagyok elutazni erre a néhány órára… Kérlek, Ame! Ne hagyj cserben! Nincs senki se a Pokolban, aki úgy ért a kicsikhez, mint Te!

                                                                                     Ezer köszönet:

                                                                                              Sophia néni

        - Ki a franc az a Sophia néni? – tette fel a költői kérdést a lány. Összegyűrte a levelet és a szemetesbe dobta. – Ryo, vigyázz rá! Úgyis van egy öcséd, értesz hozzá…

        - Igen, de az öcsémet sose raktam tisztába – vágott vissza a macska. – Harcolni tanítottak, nem baby csősznek…

        - Akkor a tiéd a pálya, Strify. Vigyázz rá te.

        - Te vagy a nő… - felelt unottan a fiú. – Engem nem bírnak a kölykök. Szóval, ezt a tisztet meghagyom neked, ha nem gond – nézett Ame szemébe. – Legfeljebb altatódalt éneklek neki és megetetem. De többre ne számíts.

        - Egy angyal vagy, Strify – puszilta meg az arcát. – És te, Ryo?

        - Megfürdetem… - sóhajtott mélyet a démon. – És kiviszem a szemetet. Megfelel?

        - Hmm… lássuk csak… - neki is adott egy cuppanóst. – Meg.

        - Akkor jó. – A kölyökre nézett. – Mi a neve Sophia néni kölykének?

        - Ööö… - széthajtogatta a levelet. – Taiki.

        - Szóval Taiki. Mi lenne, ha a szirénekre bíznánk?

        - Aztán azok a goblinoknak adják, és azok felzabálják.

        - Hiszen olyan kis ennivaló – gúnyolódott a szőke- fekete hajú fiú.

        - Haver, lesz neked valaha is gyereked?

        - Persze.

        - És arról is így fogsz beszélni?

        - Nem. Mert azaz enyém lesz, és addigra megkomolyodok… Legalábbis jó lenne…

        - Édes álmok… - húzta száját Ame. – Ti, pasik, sose lesztek komolyak. Mindig kisfiúk maradtok, akárhogy is titkoljátok…

        - Nem is! – tiltakoztak egyszerre.

        - Dehogyis nem! Hiszen Ti magatok vagytok a bizonyíték! – kacagott.

        - Remek - dohogták.

        - Mi legyen vele?

        - Amíg nem sír, nem lehet nagy gond – vont vállat Strify. Alig ejtette ki a szavakat, a gyermek máris felsírt.

        - Most meg mi baja? – hőkölt hátra Ame. – Én nem bírom a gyerekeket! Csináljatok vele valamit!

        - OK… - A szőke halandó óvatosan kivette a takarók közül Taikit. Felemelte, majd megszaglászta a nadrágját. – Hát… nem kakilt be, ha ez megnyugtat valakit.

        - Jó, de akkor mi baja? – kérdezte Ame, miközben körmeit egyre mélyebben mélyesztette Ryo karjába.

        - Gondolom, éhes – vont vállat az ezüsthajú.

        - Remek… Van itt valami kaja neki?

        - Ahogy nézem… nincs. – Felelt Strify. Taiki igazán kitartónak minősült sírás terén. Már vagy fél órája bőgött folyamatosan, ezzel rövidítve Ame életét és okozva neki fejfájást.

        - Valamit csináljatok már vele, mert menten sírok, komolyan mondom… - Közben karjaiban volt a baba és próbálta ringatni, de az csak nem hallgatott el, az istennek se.

        - Itt nincs semmi… - dünnyögte Strify. – Még csak váltó pelenka sincs.

        - Valamit csináljunk vele, légyszi, én ezt már nem bírom sokáig!

        - Ne sírj! – morogta Ryo. – A kicsik ráhangolódnak az érzelemidre. Lehet, már csak azért bőg, mert Te is bőgni akarsz…

        - Passzolom a témát – tárta szét karjait Strify. – Vigyük el valakihez. Ne Akumához, Ő biztos a goblinoknak adná.

        - Nem, előbb Kainak, azzal, hogy úgyis gyereket akartál… - kacagott fel keserűen Ame.

        - Ayumi.

        - Mi van Gawaval? – nézett a macskára, melynek szemében fény csillogott.

        - Vigyük fel neki! Hátha el tudja hallgattatni a kis bőgőmasinát!

        - Ok – sóhajtott Ame. Nincs sok veszteni valónk… - Megfogta Ryo kezét, aki Strifyét is megragadta, majd fel teleportáltak az emeletre. – Gawa!

        - Mond… Mi sír ennyire? – keveredett elő a lány. – Te jó ég. Honnan szereztétek?

        - Sophia nénikém ajándéka. Légyszi, csinálj vele valamit! – nyújtotta kétségbe esetten az idősebb lány felé a babát.

        - Huh… OK. – vette át a gyerkőcöt. – Mi a hézag, Csöpi? Hmm? Kain! – indult vissza az ágya felé. – Nem szereznél a konyháról tejet?

        - Azonnal – pattant fel a fekete hajú démon, majd eltűnt. Shin csak pislogott.

        - Nem lehet, hogy tisztába kellene rakni?

        - Nem hiszem – rázta meg fejét a lány. – Nem érzek rajta semmit. Éhes lesz a picike. Mi a neve?

        - Taiki… - ejtette ki némi utálattal a nevet Ame. – Már most utálom, a nem tudom hányadik unokaöcsém. És fogadjunk, azért hagyták Rám, mert én főági vagyok, te meg mellékági.

        - Valószínű – bólintott rá a lány. Kacagva lendítette a magasba a kis lurkót.  – Ne sírj már! Taiki… Taikki… Taikkicsi… - becézgette nevetve.

        - Jól áll neki az anyaság… - dörmögte Ryo.

        - Ja – bólintott rá Kain. – Meghoztam a tejet.

        - Köszi – vette át a cuclis üveget a zöldhajú. – Na, éhes vagy, Taiki? – a kis csecsszopó egyből rákapott a friss és meleg tejre. – Naná, hogy az vagy, te kis bestia…. Ideje volt, hogy elhallgass.

         - Azt hittem, szereted a kicsiket – vigyorgott Shin.

        - Nincs is vele semmi bajom, amíg nem sír… - ezen aztán mind jót nevettek, hiszen, amíg csöndben volt, egyiküket se zavarta a csöppség jelenléte. Taiki, miután sikeresen lenyelte az üvegben rejlő tej maradékát, mély álomba szenderült, örömet okozva ezzel Ameéknak is.