- Lányok, lejárt a két hét – szólt mély hangján Sátán. A lányok döbbenten néztek apjukra. Ez még nekik is gyors volt. Hát még a fiúknak, akik valószínűleg még lassabban vették tudomásul az idő múlását.

        - Öh… Jó… Akkor… lassan megyünk.

        - Én is így gondoltam. Addig is, jó szórakozást… Jut eszembe! – fordult vissza az ajtóból. – Az iskola hogy megy? Ügye, folytatjátok?

        - Persze… - húzták szájukat. – Megyünk 10.-be…

        - Helyes! – bólintott rá Sátán, azzal távozott.

        „Eltelt néhány óra.” A kis csapat halandó tagjai összecsomagolták cókmókjaikat. A lányok unottan várták a srácokat a torony aljában. Közben ezerrel vitáztak a démonfiúkkal.

        - Nem, Kai! Itt maradtok! – mondta ellentmondást nem tűrően Akuma.

        - De nem! Jövünk! – vágott vissza Kai. – Még a végén…

        - Mit a végén? Megerőszakol, mint Te is tetted?  Csak túlélem! – csattant fel keserűen a lány.

        - De… Én… Mondtam már, hogy sajnálom…

        - Mond, a mondat melyik felét nem értetted, Ikuto? – morgott Rika a kígyóval. - Nem jössz el!

        - De megyek! Nem hagyom, hogy egy halandóé légy!

        - Ikuto! Ne kelljen ide hívnom Manát!

        - Itt maradsz, Ryo! Nem kell házimacska! – dohogott Ame.

        - Miért? Egy helyes kis fehér cicus…  Ugyan már, Úrnőm… Miau…

        - Nem, Ryo! Nem kell macska a földre! Csak rendetlenséget csinálnál a többiekkel együtt!

        - De nem… Ígérem, jók leszünk…

        - Persze, mint a kiránduláson, mi? Amit ott műveltetek! Pedig csak egyszer vittünk magunkkal! Akkor is kibírhatatlanok voltatok! Nem kell, hogy még ott is maradjatok a házban! Egyébként is, tanulni fogunk, nem veletek szórakozni!

        - Nah, persze! De a szomszédokra lesz időtök, mi?

        - Alap – szólt közbe Akuma.

        - Kain, ugye nem kell kétszer mondanom? Panelházba farkast tartani egy országban, ahol nem élnek farkasok, elég kellemetlen, már csak az állatvédők miatt is…

        - Igen, tudom, de ennek ellenére, nyugodtabb lennék, ha mi is ott lehetnénk.

        - De nem lesztek! – vágták rá a lányok.

        - Hahó, csajszik, mehetünk! – álltak meg előttük a fiúk.

        - Ok – bólintottak rá a lányok. – TI PEDIG, ITT MARADTOK, VILÁGOS? – néztek dühösen a démonokra.

        - Világos – sóhajtottak beletörődve sorsukba. – Nem megyünk háziállatnak.

        - Nagyon helyes! Gyertek, menjünk! – fogták meg a fiúk kezét, majd teleportáltak.

        A pesti lakásuk ajtaja előtt álltak. A fiúk csak pislogtak döbbenten. A csajok rájuk villantottak, egy- egy elbűvölő mosolyt, majd elindultak fel az emeletre.

        - Mi az, srácok? Gyorsak voltunk?

        - Ja… - bólintottak rá, miközben kinyitották a bejárati ajtót.

        - Végre itthon! – sóhajtottak mélyet, majd eltűntek a szobáikban aludni. Velük ellentétben, a lányok leültek a nappaliba filmet nézni.

        - Rika… Hogy, hogy jöttél Te is? A múltkor azt mondtad, inkább mész Japánba Ikutoval… - nézett a fiatalabb lányra Aksi.

        - Ja, de arról nem volt szó, hogy Ti addig itt bepasiztok. – Mosolygott rá. – Még jó, hogy jöttem veletek. Meg aztán, így az öregek is nyugodtabbak.

        - Így igaz – bólintott rá Ayumi. – Jó, hogy itt vagy.

        - A szobám megvan még, vagy kisajátítottátok?

        - Megvan – bólintottak rá nyugodtan. – Apropó, lassan suli.

        - Ja még egy hét – horkantott megvetően Aksi. – Tudnám minek, mikor így is, úgy is elvégeztük már egyszer…

        - Ismétlés a tudás atyja…

        - Gawanak meg amúgy is tök mindegy, mert egy élő kis lexikon a pasija…

        - Hé! – csattant fel a lány. – Tehetek én róla? Legalább nem sík hülye!

        - Volt egyáltalán Kainnak gyerekszobája? – tette fel a költői kérdést Ame.

        - Elvileg, kellett, hogy legyen neki…

        - Jó, és gyakorlatilag? – hergelte tovább a zöldhajút a vörös.

        - Hé! – szólt közbe Rika, aki emberibbre formálta frizuráját, így haja csak a háta közepéig ért, szeme pedig szürkén csillogott. – Vissza kéne változnotok, mer’ rajtam nem látszik szinte semmi, de rólatok virít a hallhatatlanság.

        - Az a jó – vihogtak, de csak eleget tettek a kérésnek és visszaváltoztak. Így most már a díványon ült két barna és két fekete hajú lány.

        Eltelt egy hét. A naptár szerint, szeptember elseje volt, így a lányok, keserűen, de összeszedték magukat az évnyitó erejéig. Szépen „ünneplőbe” öltöztek, ami náluk egyet jelentett a szénfekete öltözettel és így caplattak be az iskolába.

        Unottan állták végig az igazgatói beszédet, majd bementek a tanterembe. Unottan ültek a leghátsó padsorban, mikor belépett öt ismerős arc.

        - Yu!

        - Shin!

        - Srtify!

        - Romeo!

        - Kiro! – kiáltották egyszerre. – Ti? Itt? Mit kerestek?

        - Iskolába járunk – felelt vigyorogva Yu. – Nem tetszik? Mától osztálytársak is vagyunk, édes!

        - Mi az, hogy édes? – süvöltött még egy ismerős hang végig a termen. – Ő az enyém, már megbocsáss! – trappolt Yu mellé Kai. – Hali, Akuma! Csajok!

        - Ti is? – fakadtak ki a lányok. – Megmondtuk, hogy maradjatok…

        - Mi a gond? Vettünk egy házat, a nem tudom mi sarkán. Ott van a tiétek mellett, szép kis kertes – vigyorgott Ikuto.

        - Na, ne…

        - Na de – bólintott rá Kain. – Itt a végzés – nyújtott át egy levelet is a lányoknak. – Nem küldhettek haza.