- Na, jó… Mi legyen, csajok? – tette fel a költői kérdést Ame otthon, a nappaliban ülve.

        - Hát… - egy szinttel lejjebb felhangzott néhány jól ismert oktáv. – Tényleg gyakorolnak – kuncogott Rika.

        - Hangverseny? – csillant meg Aksi szeme.

        - Persze, de szóljunk Kaiéknak is, hogy szálljanak be a házukból.

        - Mi az, féltékeny vagy, Gawa? Hiszen csak néhány száz halandó lány csüng Kainon.

        - Nem vagyok féltékeny! – csattant fel a lány. – Ő legalább nem foglalkozik velük. Ellenben Kaial, aki már a huszonharmadik libát invitálja be a házba…

        - Áh, nem vagy féltékeny, de azért ott állsz az ablakban és lesed minden mozdulatukat! – kacagott a fekete.

        - AKUMA!

        - Hé! – szólt rájuk Ame. – Gyertek már!

        - Ja, ne most öljétek meg egymást – szólt unottan Rika is.

        - Nem öljük meg egymást… Csak kicsináljuk a másik idegrendszerét! – vicsorogtak egymásra.

        - Gyerünk zenélni! – tolta- húzta be mindkettőjüket a szobába Ame.

        - Jól van, jól van… - Aksi helyet foglalt hátul a doboknál, Ame és Rika gitárt fogott, Ayumi meg a középső mikrofonhoz lépett. Aztán dalba fogtak a lányok is.

        A második emelettől lefelé a lakók kicsit se voltak feldobva, attól az ötlettől, hogy egy időben kezdett zenélni mindkét banda. A jobban kivehető, a harmadikon tomboló angol dal volt, míg a negyedikről egyre tisztábban, kivehetőbben szűrődött le a magyar nóta. A kettőnek együtt érdekes összhatása volt, aminek egyesek nem nagyon örültek, de semmit se tehettek ellene.

        Szintén hasonlóan a szomszédos kertes házakban. Kaiék érdeklődve hallgatták az ablakban állva a két dalt, amint azok ritmusukkal együtt egybe mosódtak, összeolvadtak. A tekintetükön ült a leolvasható tény: - Ez így borzalmas.

        - Szóljunk nekik? – tette fel a költői kérdést Ryo, aki mostanra valóban belevitt némi sárgát az ezüstös tincseibe, így távolról, valóban szőkének tűnt.

        - Ne – felelt Kain. Fekete szemeit le se vette a lányok ablakáról. Hiszen öt perccel ezelőtt még ott állt a lány, akiért élt. - Úgyse hallgatnak ránk.

        - Bosszantanak mindenkit… - fortyogott Kai. – El se hiszem, hogy Sátán engedi az ittlétüket…

        - Ja – bólintott rá Ikuto is. – Nehéz elhinni, de a Főnök, tényleg elviseli az összes szeszélyüket…  És miért? Mert ők a trónörökösök… Miért nem csinál egy fiút? Akkor a lányokra nem lenne szüksége….

        - Idióta… - nézett rá mind a négy.

        - Eldönthetnéd végre, milyen színű legyen a hajad és a szemed holnaptól. Rosszabb vagy, mint a szivárvány. – Csóválta fejét Ryo, majd visszament a konyhába ebédelni.

        - Miért? – nézett utána öccse. – Ti értitek mi baja?

        - Igen – bólintottak rá, azzal Kain sarkon fordult és lehuppant a kanapéra olvasni. Kai meg csak pislogott Ikutora.

        - Most már tényleg eldönthetnéd… Volt már fekete, türkiz, barna, lila, szőke… öt perce vörös voltál, most meg kék… a hajad. A szemed, szintén… Amúgy is természetes szín kell. Szóval döntsd el, de sürgősen.

        - Természetes… - horkantott megvetően. – Az méregzöld haj, sárga szem.

        - Az embereknek természetes.

        - Azok olyan semmitmondó színek…

        - Ez van – morogta Ryo. – Válassz vagy hazamész.

        - Oké, oké, oké… Akkor… legyen… sárgászöld?

        - NEM!

        - Akkor… vörös?

        - Pulykatojás…

        - Jó, akkor hát lesz zöld!

        - NEM!

        - Akkor… mi legyen? Szőke nem leszek!

        - Mit szólsz a szimpla feketéhez? Vagy barnához? Annak sok árnyalata van.

        - Jó… Akkor lesz sötétbarna…. – Sóhajtott mélyet, ezzel elfogadván sorsát. – Este felmegyünk a csajokhoz? – kérdezte reménykedve, kis híján fekete, mélybarna hajával és világosbarna szemeivel.

        - Nem – feleltek kérdésére ismét hárman. – Látni fogod őket holnap. Menj fürdeni.

        - Jó, de…

        - Sipirc! – szólt rá Ryo.

        - Ez nem fair… - dünnyögte, majd eltűnt a fürdőszoba irányában.

        A lakók türelme is véges. Akár csak a többi emberé. Mivel már egy órája hallgatták a felcsavart hangfalakat, a két emeleti lakásból kiszűrődő, érthetetlen, borzadályt, amit nem lehet zenének nevezni és mivel a csengetésre és dörömbölésre se nyitott ajtót egyik lakás tulajdonosa se, a felbőszült néptömeg az alsóbb szintekről, úgy döntött, hívja a rendőrséget.

         A zsaruk ki is jöttek. Már az utcán hallották a zenét, és a lakók panasza szerint, eddig csak a negyediken szólt minden nap valamiféle zene, most egyszerre két helyről jön. És a lányok is a csendháborítás szabályait megszegték már egy párszor. Így hát, a rendőrök úgy érkeztek, hogy a negyediken kilakoltatási engedélyt lobogtatnak, a harmadikon csak egy figyelmeztetést hagynak. Viszont, a negyedikről a lányoknak haza kell költözniük két napon belül. A lakást pedig, el kell adniuk…

        Szépen felcaplattak a harmadikra, ahol addig nyomták a csengőt és addig kopogtattak, míg ajtót nem nyitottak nekik.

        - Szép napot! Ugye tudod, hogy bajban vagytok?

        - Srácok! – szólalt meg németül Kiro, az ajtóból visszahátrálva. – Itt a rendőrség…

        - Na, ne… - nyögte Strify.