44. Egy nap a suliban…


        - Jó napot! Üljetek le! – viharzott be a terembe magyar tanár. – Ki hiányzik? – nézett fel szemüvege mögül. – Senki?
        - Tanár úr! – szólalt meg az egyik elöl ülő. – A fél osztály hiányzik még.
        - Elnézést! Elnézést! Elnézést… - robogtak be Akumáék a terembe, majd a leghátsó padsorban helyet foglaltak.
        - Hiányzik még valaki?
        - Néhány új arc… - felelt Ame.
        - Ó, igen, említette is az osztályfőnökötök, hogy jött egy tucat új tanuló. Kik azok?
        - Én – állt fel Szilvi. Majd James követte példáját, akár csak a Cinema Bizarre minden tagja.
        - És még mi – lökte be az ajtót Kai. – Elnézést a késésért, kicsit eltévedtünk. – A tanár csak bólintott, majd érzelemmentes tekintetét a diákok felé fordította.
        - Akkor, mesélnétek magatokról? Kezdhetnéd Te – nézett Szilvire.
        - Rendben – bólintott csillogó zöld szemeivel a vörös hajú. – A nevem Szerény Szilvia. Nos, kedvenc tantárgyaim a magyar és a biológia. Ezért a két tantárgyért élek, halok, és mindig igyekszem a legjobban teljesíteni őket. Imádom az állatokat és célom a kis szőrmókok megmentése. Állatorvos és költő szeretnék lenni, majd egyszer… - azzal a kis csacsogó végigcsacsogta az órát jó néhány költeményéből idézve. – Ha gondolja a Tanár úr, megmutathatok néhányat, amik itt is vannak nálam.
        - Rendben – bólintott rá a tanár, mire a lány táskájából elővett egy lexikon vastagságú laptartót, amibe picike kis apró betűkkel műveit körmölte. – Öhm, köszönöm szépen… - vette át a papírköteget. – Az órának vége. Viszont látásra – A szó szoros értelmében menekülőre fogta, még mielőtt a lány még több művét a nyakába sózná.
       


        A diákság a kora őszi jó idő örömére az udvarra vonult és ott szóródott szerteszét. A diáklányok szépen közre fogták a démon fiakat éppúgy, mint a Cinem a Bizarre-t. A démonlányok unottan álltak az épület mellett és nézték a fiúk hirtelen felkapott népszerűségét. Nemhiába, az együttesre jó néhány lány rákeresett neten és nem egy szinte azonnal vett magának egy CD-t is vagy valamit, ami a kezébe került.
        - Mizu? – állt meg mellettük Szilvi.
        - Semmi – felelt hűvösen és csípősen, mint a téli szél Akuma. – Mi kéne?
        - Gondoltam segíthetnétek leszedni egy madarat a fáról – intett fejével az udvar közepén álló hatalmas tölgy felé, aminek sárguló, vöröslő, barnuló levelei között, a törzsnek dőlve a vörös hajú James ücsörgött. A kis stréber kezében egy könyvet lapozgatott és közben zenét hallgatott.
        - Mit hallgatsz? Mozartot? – szólt fel hozzá Szilvi. – És az Ő életét is olvasod?
        - Nem, a könyv az Atomfizika kezdőknek címet viseli, a mellette szóló zene, pedig ROAD.
        - Aha…
        - És közben a pornóújságot lapozod, mi? – vigyorgott rá Akuma.
        - Ja… - vágta rá kapásból. – Mármint nem! Én nem… - de arca vörössége elárulta őt.
        - Aha, persze – nevettek a csajok.
        - Menjetek már a francba… A csudába veletek.
        - Nem megyünk. Mond, mikor voltál utoljára nővel?
        - Hö? – meredt a fekete hajúra a vörös. Arca színe már legalább egy árnyalattal megelőzte hajáét. – Közöd?
        - Semmi, csak jó nézni a zavart képedet. – Nevettek a lányok. Az épületben megszólalt a szünet végét jelző csengő. A diákság lassan kezdett visszahömpölyögni a tantermekbe.
        - Na, sikerült új rajongókat szereznetek? – nézett Ame Strifyre.
        - Aha… Egész szünetben autogramokat osztogattunk… - sóhajtott mélyet. – Lehet, terhes lesz ide járni nap, mint nap.
        - Remélhetőleg a médiát nem zúdítják a nyakunkba – szólalt meg Luminor. – Az lenne a legnagyobb csapás.
        - Minden nap itt mászkálnának és mindenkit faggatnának a hülye kérdéseikkel… - Fűzte tovább a szálat Yu. – Hogy, „Mond, milyen egy híres bandával egy suliba járni?”
        - „Fiúk, milyen a saját korosztályotokkal együtt tanulni?” – tette fel a következő kérdést Shin. – „Nem túl megterhelő ennyi rajongó közé mennetek minden nap?” „Nem fognak rátok unni?”
        - „Bajotok eshet, ellophatják az ötleteiteket…” – ironizált tovább Romeo.
        - Annyira aggódnak értünk, mintha cukorból lennénk… - dohogott Kiro. – Úgy néznek ránk, mint valami természetfölöttire és teljesen elolvadnak, ha kajálni látnak a sarki étteremben, vagy ha veszünk egy tábla csokit az ABC-ben. Holott mi is csak emberek vagyunk, nem?
        - De bizony – bólintottak rá a lányok.



        - Tempósabban emberek! A nyári szünetnek vége! – ripakodott a diákokkal a fizika tanár. – Már is le vagyunk maradva az anyaggal! Pótórákra lesz szükség!
        - Még el se kezdődött az év! – hőbörgött a diákság.
        - Hát pont ezért! Az órámat is csak 10 perces késéssel tudom elkezdeni! Üljetek le! Hiányzó van? Nincs? Helyes, akkor kezdjük ott, ahol tavaly abbahagytuk. Ki emlékszik, hogy hol hagytuk abba? – A válasz mély csend volt. Majd egy mély hang töltötte meg a teret.
        - A fénytörésnél.
        - Bravó, legalább egy ember, tanul az óráimra… Egy pillanat. Te nem is ide jártál tavaly… - meredt hatalmas szemekkel Kainra.
        - Nem. – Hagyta rá a fiú. – Csak tippeltem.
        - Jó tipp volt – bólintott rá a tanár. – Mi a neved, fiam?
        - Kain.
        - Jól van, látszik, te is zsidó vagy… - motyogta orra alatt a tanár.
        - Nem vagyok. Nem Káint mondtam, hanem Kaint. A kettő nem ugyan az, az én nevem régebbi. – A pedagógus kis híján összeesett. Nem értette, hogyan lehet ilyen jó hallása a fiúnak, holott még az osztály is zsibong.
        - Vajon miért? – kuncogott Ryo.
        - Talán, mert jó néhány felmenővel előrébb is megtalálható ez a név – vigyorgott Kai. – De az enyém…
        - Nem egyedi – intette le fivére.
        - Kár – sóhajtott. Eközben a sokkon túltéve magát magyarázatba kezdett a fizika tanár. És az órája hosszú volt és unalmas, pedig próbálta feldobni valamivel az anyagot. És minden tőle telhető módon igyekezett felkelteni a diákság figyelmét. Nem sok sikerrel járt.


        A szünetben ismét mindenki az udvarra vonult, de legalábbis arrafelé indult. A könyvártól lefelé haladt James egy nagy kupac könyvvel a kezében. Szilvi nem bírta megállni, hát a lábát elé tette, minek következtében a fiú megbotlott és legurult a lépcsőn. Könyvei mellette landoltak, egyik még fejbe is vágta. Kócos hajzuhatagát dühösen dobta hátra, majd a merénylőre nézett, aki hangosan nevetve állt a lépcső tetején és csak ennyit mondott kacagva: - Bocsi, bocsi, nem bírtam kihagyni!