45. Váratlan vendég


        Eközben odahaza, a Pokolban a kormozott aranysárga kastélyban Sátán dúlt- fúlt mérgében. Mellette, a kicsi Alma sebesen jegyzetelt és bólogatott a Nagyúrnak, aki tajtékzott a méregtől Az ajtótól nem messze egy férfi katona állt, aki híreket hozott a Királynak. És a hírek, nem voltak túl kedvezőek a férfi démon számára.
        - Hogyan lehetséges ez? És miért csak most értesítettek róla?
        - Uram, a források, maguk sem voltak biztosak. A szirének szava nem biztosít semmiről és a kocsmában lévő részeg tömeg sem éppen megbízható… Akár csak a koldusok…
        - Nem érdekel! Nem hiszem el, hogy ezek az információk csak most jutottak el a fülembe! A lányokat néhány napja engedtem vissza! Most nem rendelhetem őket haza… De, hogy a testőrség sem értesített… - ekkor egy emlékkép villant fel szemei előtt, amit akkor nem értett meg, most már értette. – Hát ezért akart felmondani…
        - Uram?
        - Semmi, nem fontos, Zen… Néhány napra elmegyek. Utána nézek lányaimnak…
        - Igen is, Uram.
        - Addig ügyelj a rendre!
        - Ahogy óhajtja – hajtotta meg magát, majd mikor kiegyenesedett, a férfi már ott se volt.




        A lányok húzták a szájukat. Ez volt az év első tornaórája és a tanáruk máris a mélyvízbe dobta őket. Kapásból 3 kört kellett futniuk a nem túl kicsi udvaron, miközben a másik tanár szélnek eresztette az állat csordaként végig hömpölygő fiúkat a pályán. A csajok lassan visszaértek tanárukhoz, aki miután alaposan megizzasztotta őket, elengedte zuhanyozni, öltözni.
        Ayumi éppen az arcát mosta, majd a csapról a tükörbe nézett, mikor abban megpillantotta egy ismerős férfi alakját, amint ül egy nagyon ismerős házban. Zavartan pislogott, mire a kép eltűnt és ismét csak magát látta a tükörben. Valahogy, olyan álomszerű hatása volt a képnek, mivel csak most hallotta meg, hogy szólongatják.
        - Gawa! Gawa, minden rendben? Hulla sápadt vagy…
        - Igen… - bólintott rá elhaló hangon. Kicsit megköszörülte e torkát, majd a fekete hajú lányra nézett. – Minden rendben, Akuma…
        - Betos?
        - Aha. Menjünk öltözni… - indult el az öltöző felé.


        A napnak sehogy se akart vége szakadni, az órák és a percek csak úgy vánszorogtak csigalassúsággal. Aztán végül is, két óra után, a diákok végre haza indulhattak. Ennek megörülve a srácok szinte világgá szaladtak… vagy legalábbis haza.
        A lányok vigyorogva sétáltak a hazafelé vezető úton. A srácokkal annyiban maradtak, hogy amíg ők vesznek kaját estére, meg elintéznek ezt-azt, addig a csajok haza mennek, kajálnak, aztán összeszedik még azt, ami kell nekik a házból és este érte mennek. Így aztán, Kain Ayuminak adta az egyetlen kulcsot és nagyon szépen megkérte a szétszórt teremtést, hogy ne hagyja el azt.
        - Mikor hagytam el bármit is, amit a kezembe adtál? – fakadt ki a lány.
        - Egyszer küldtelek a boltba…
        - Istenem, belehaltál abba a 200 Ft-ba, ami kiesett a zsebemből? Sose hagytam el semmit! Főleg nem kulcsot!
        - Jól van, na… Menjetek már haza… - hátrált kifelé a lány hatásköréből a srác. Valahogy, nem volt kedve abban a pillanatban az utca közepén vigasztalni a lányt. Ameék nyugodtan húzták el onnan a barátnőjüket. Hiszen itt, csak azok voltak és nem testvérek.
        - Istenem, miért bunkó minden férfi?
        - Nem tudom – sóhajtott Rika, - de többnyire csak a baj van velük. Bocs, fiúk, de… - nézett a német együttes tagjaira. – Ez van.
        - OK – hagyták rájuk a srácok. – Ezen lendülettel a lányok is hülyék mind egy szálig.
        - Na, neee…
        - Na, deee…
        - Sziasztok! – intette le őket Ame, mivel már is a kertes ház előtt álltak.
        - Óh, itt is vagyunk? Császtok, csajok!
        - Szasztok… - intettek még nekik, azzal beléptek a házba. Az előtérben lerugdosták cipőiket, aztán beljebb léptek a lakásban. Balra a konyha volt, míg jobbra a nappali.
        - Hát ez, furcsa… - szólalt meg csöndesen Aksi. – Esküdni mertem volna rá, hogy együtt indultunk és hogy reggel az összes függönyt elhúztam.
        - Igen, én is úgy emlékszem… - súgta Ame.
        - Rossz érzésem van… - motyogta Gawa az orra alatt. Rika nagy bátran a nappali felé indult.
        - Talán csak… - kezdte, de el is hallgatott, mikor a bőr kanapéra esett pillantása.
        - Mit csak? – léptek utána a lányok, de ők is elhallgattak, mikor meglátták a kanapén ülő alakot.
        A mélybarna bőr ülőalkalmatosságon egy fekete ruhás férfi ült. Szemei sötét szikrákat szórtak, szemöldökei mély ráncba szöktek. Leírt róla, hogy ideges…
        - Apa… - nyögte Akuma halkan. – Mi megyünk is… - indult az ajtó felé, de még csak megfordulni se volt ideje, mikor a férfi már mögötte állt.
        - Nem mentek sehova, csak a nappaliba! Nyomás!
        - Nem menekülünk, ugye? – suttogta Rika.
        - Nem – érkezett a dühös felelet. – Leülni! – A lányok minden szó nélkül engedelmeskedtek.
        - Apa, hozhatok valamit? – kérdezte Ame, bízván a jó szerencséjében. – Kávét, teát? Hagymát? Esetleg valami sütit?
        - Nem kell semmi, csak maradj csöndben és válaszolj a kérdésekre.
        - Jó… Milyen kérdésekre?
        - Hmm… - húzta gonosz mosolyra száját. – Nah, vajon milyen kérdésekre? Rika, Te menj föl a szobádba. Ez most csak rájuk tartozik.
        - Igen is, Sátán Nagyúr… - sietett fel a fekete hajú lány. Dörömbölő szívvel csukta be maga mögött Ikuto szobájának ajtaját. Valahogy, nem akart most a lányok helyében lenni.