46. Ha Apu ideges…


        Feszülten ültek egymás mellett a nappali sötétjében. Ajkukba harapva néztek fel a hatalmas férfira, aki még dühében is tekintettel volt arra, hogy távolról embernek nézzék. Hosszúra nyúlt léptekkel járt fel- alá a szobában. Dühösen nézett lányaira és unokanővérükre.
        - Akuma… - kezdte sajátjaival a kérdezz-, felelek játékot. – Igaz az, hogy Kai megerőszakolt?
        - Öhm… Igen… - suttogta lehajtott fejjel a lány.
        - Akkor miért nem szóltál? – emelte fel hangját.
        - Mert nem akartam, hogy megöld! – emelte fel fejét. – Szeretem és élveztem, de ezt neki nem kell tudnia! – a végére már csak cincogott.
        - Ame – fordult kisebbik lányához. – Miért pont egy halandóval?
        - Én… csak… Nem tudom… - motyogta a lány. – Így alakult…
        - És azt akarod, hogy még éljen a kis féreg?
        - Igen… jó lenne… - motyogta. A férfi tekintete a legidősebb lányra vándorolt.
        - Valóban lementél a Tomboldába, a tilalmak ellenére?
        - Le… - sütötte le szemeit. – Kaint kerestem…
        - Ostoba libák! – förmedt rájuk. – Miért nem szóltatok? Tudjátok, ha baj van, csak szólnotok kell…
        - Igen… Csak hát… Most is csupa ideg vagy…
        - Még jó, hogy! A saját lányaim nem becsülnek annyira, hogy szóljanak, a gondjaikról…
        - Mert ezek nem gondok, Apa. Imádom Kait.
        - Meghalok Strify hangjáért, de Ryot szeretem…
        - Az életem értelme Kain…
        - Rendben, lányok… - sóhajtott Sátán. – Azért, ha baj van, szóljatok.
        - Úgy lesz – mosolyodott el Akuma. A lányokkal egymásra sandítottak, majd egyszerre borultak a férfi nyakába.
        - Lányok… Azért, a fiúk sem ússzák meg ennyivel. Gondoljátok, ők is így éreznek?
        - Valószínű – bólintottak rá.
        - Rendben. Vigyázzatok magatokra… - azzal már ott se volt.
        - Hát ez?
        - Nem tudom, de még élünk mindannyian – sóhajtott Ayumi, azzal ledőlt a kanapéra.
        - Ja, még élünk – huppant le mellé Ame.
        - Húzós volt… - bólintott rá Aksi. – Azt hittem, jobban kiborul…
        - Én is.



        Estére már megnyugodtak a lányok. Sátán nem kereste fel a fiúkat a városban, így nyugodtan ültek le vacsorázni. Nyugodtan ettek, hiszen már a maradék holmijukat is áthozták a lakásból, mikor egy démon állt meg a konyha ajtajában. Mind ránéztek, mikor az egy levelet nyújtott át a fiúknak. A srácok Ryo köré gyűltek, majd mind olvasni kezdték a levél tartalmát. Arcukra egyre nagyobb döbbenet ült ki a sorok felett haladva.
        - Ilyen nincs… - suttogta Ikuto. – Ezt nem teheti…
        - Sajnos, teheti… - vágta rá bátyja.
        - És meg is tette…
        - Szar ügy… - dünnyögte Kai.
        - Mint egy kényszerházasság… annak határait súrolja….
        - Szabad lesz? – kapta ki a démon kezéből a papírt Aksi. – Na, lássuk csak! Azt mondja, hogy:

        Uraim!
        Mint egy mellékesen, a fülembe jutott néhány információ… Kai, hogyan volt merszed megerőszakolni Akumát? – Mi, ezt tényleg leírta? – kapta fel fejét, majd tovább olvasta. – Ryo, hogyan hagyhattad Amét kettesben egy halandóval? Kain, miért nem kértél meg a bűbáj feloldására? – Hopika, valakinek ebből még nagy baja lesz… És úgy érzem, nem nekem – kacagott. – Nos, fiúk, amit műveltetek, tűrhetetlen! Ezért… cölibátusra ítéllek titeket…- Ne már! Ez komoly? – nézett az említettekre. – A csapongó életetek után nem árt meg egy kis nyugalom! Ezek után, csak és kizárólag mindegyikőtök az általa őrzött lánnyal lehet együtt. Aki megszegi a parancsot, meghal. És ez Ikutora is vonatkozik.
                                                               Minden jót, Sátán.


        A lányok döbbenten néztek a srácokra, akik valahogy kissé zavarban érezték magukat. Megrökönyödve néztek rájuk, aztán a lányok összenéztek. A döntésük megegyezett.
        - Fiúk, a cölibátus teljes körű.
        - Na, ne… - meredtek rájuk. – Ne tegyétek ezt velünk!
        - Azt teszünk, amit akarunk. A saját testünkkel mi magunk rendelkezünk. Nem pedig Ti vagy Sátán.
        - Na, de…
        - És mától a nappaliban alszotok… - indultak felfelé. – Elpakoltok, ugye? És el is mosogattok? Köszi… - azzal már csukódtak mögöttük a hálószobák ajtajai. A srácok döbbenten néztek utánuk.
        - Ugye ez most nem komoly?
        - Hát az Ő érdekükben ajánlom, hogy ne legyen az, különben Rika is úgy jár, mint Akuma… - sziszegte Ikuto.
        - Ne aggódj, nálam is betelt a pohár…- morogta Ryo.
        - Fiúk, nyugalom! – intette le őket Kain. – Úgyse gondolják komolyan… Néhány napig kibírjuk… Ayumi szerintem nem bírja majd túl sokáig a szobámban…. Ráadásul van másik bejárat mindbe, nem? Szóval nem tudom, mi bajotok, hiszen még jól rájuk is ijeszthetünk a szerényeken keresztül…
        - Igaz – bólintottak rá a srácok. Arcukra kaján vigyor ült ki. Hiszen a lányok nem matattak a szekrényeikben. És ha matattak is, a kis rejtett bejárókat nem találják meg még a folyosó falán se. Bezárkóztak? És? Kit izgat, mikor ők simán bejutnak még így is?
         Hát szépen lassan szitkozódva összepakoltak a konyhában a látszat kedvéért, aztán megágyaztak a nappaliban és ledőltek aludni. Vártak egy bő fél órát, mikorra már biztosak voltak abban, hogy a lányok félig bealudtak vagy kezdenek aggódni, hogy nem törik rájuk az ajtót, majd fellopakodtak az emeletre. A szobák ajtajaitól balra három lépésre, mindegyik fiú kitapogatott egy kis mélyedést a falon, majd alakjukat elnyelte a beépített szekrénysorok mélye…