Akuma dühöngött. Dühe saját magára korlátozódott. Még mindig nem értette, hogyan feledkezhetett meg arról, milyen hatást ér el a tollfosztás Kainál. Elvégre is, a fiú csak a száját nyitotta ki és ő megint túlreagálta a dolgot. Félig átváltoztatva gyantázta. A hideg futkosott hátán. Nem is értette magát. Városokat pusztíthat el, több száz élőlényt megölt már és most egy kicsit megszívatta Kait és teljesen kiborult. Megígérte neki, hogy nem fosztja meg tollaitól soha többé, és most a szavát szegte, mert elborult az agya. Hogyan tehetné ezt jóvá? Tette fel magában a kérdést. A válasz egyszerű: sehogy. Miért is bocsátana meg neki Kai? Hiszen ismét hazudott neki.

        Lassan nyílt az ajtó és a lámpa fénye bevilágított a résen. Kai gyűlölködő pillantást vetett az ágyon ülő lányra, majd szekrényéhez lépett, magára öltötte pizsamáját. Becsukta a szekrény ajtaját, majd Akumára nézett.

        - Menj ki! – szólalt meg csöndesen, ám hangja fenyegetően hangzott.

        - Tessék? – nézett rá zavartan a lány.

        - Menj ki a szobámból!

        - Mi- Miért? – meredt rá értetlenül.

        - Csak menj ki! – sziszegte a fiú. Jobb karjával még mindig a szekrényt támasztotta, fejét a karjára hajtotta. Bal karjának ujjai idegesen doboltak csípőjén. – Menj már ki és vissza se gyere!

        - Hogy mondod? – sok mindenre számított, csak erre nem. – És akkor mégis… hol aludjak?

        - Ahol akarsz, engem nem érdekel!

        - Na, de Kai… - kezdte megtalálni hangját. – Mióta is dirigálsz Te nekem?

        - Mostantól! – sziszegte a démon. – Ugyanis elegem van abból, hogy egy hazug és öntelt kis fruska dirigál nekem!

        - Kai, ne felejtsd el, hogy hol helyed a rangsorban! Még mindig csak a testőröm, vagy és ha kiraklak a háremből is, akkor elbúcsúzhatsz az udvartól…

        - Tudod mit? – nézett rá flegmán a vörös szempár. – Nem érdekel az udvar. Jól megleszek a faluban is, ott legalább értelmes nők vannak! Nem fognak elevenen megnyúzni ész nélkül!

        - Figyelmeztetlek, Kai, ezt még nagyon megbánod!

        - Menj ki a szobámból! – sziszegte a fiú. – Most!

        - Rendben… - pattant fel dühösen a fekete hajú lány, majd kiviharzott a szobából és becsapta maga mögött az ajtót. Kai mélyet sóhajtott.

        - Talán… egyszer majd megbocsátok neked… - szomorúan hevert le az ágyára. Hirtelenjében rátört a magány érzése. – Talán túl kemény voltam vele… - dünnyögte orra alatt. Lehunyta szemeit, majd elmerült az álmok tengerében.

        Aksi csalódottan ült a nappaliban. Rátört a sírhatnék. Beszélni akart a többiekkel, de valószínűnek tartotta, hogy már alszanak. Felkelteni meg már senkit se akart. Ücsörgött ott magában egy órája. Igazat adott Kainak, de nem tudta elfogadni viselkedését. Bocsánatot kért, és kiakarta engesztelni a fiút, de így, hogy elküldte őt Kai… esélytelennek tartotta a bocsánatkérést. Mélyet sóhajtott, aludni akart, de nem tudott. Fázott a hatalmas nappaliban, ráadásul egyedül volt és már hozzászokott, hogy mindig alszik mellette valaki. Megfordult a fejében, hogy átmegy Yuékhoz aludni, de aztán azt is elvetette. Őket se akarta felkelteni.

        Felkapta fejét, a lépcső irányába nézett. Hunyorított, hogy lásson valamit a sötétben. Kérdőn vonta fel szemöldökét, értetlenül nézett Kaira. A fiú nagyot sóhajtva ült le mellé. Fejét tenyerébe temetve hajolt előre. Kiegyenesedett, hátra dőlt egy újabb sóhaj kíséretében, majd átkarolta a lányt.

        - Kicsit eltúloztuk a dolgot, nem gondolod? – nézett rá.

        - Aha – bólintott rá.

        - „Szent” a béke? – nyújtotta felé a kezét.

        - Ja, már amennyire nálunk lehet valami „szent.”

        - Na, gyere, menjünk aludni – állt fel Kai, majd magához húzta Akumát.

        - Nagyon haragszol? – suttogta csöndesen kérdését.

        - Nem. Csak bosszant a dolog.

        - Engem is… - motyogta. Kai ránézett, majd fölkapta karjai közé a lányt. – Teljesen átfagytál… - csóválta meg fejét. – Tiszta bolond vagy. Mért nem jöttél fel?

        - Azt mondtad, menjek el, elmentem… - lefektette az ágyra Aksit, majd betakarta és szorosan magához húzta. Alig telt el két perc, mire mindkettejük mély álomba szenderült.




        Ikuto dühösen nézett Rikára. A lány pedig unottan rá. Elvégre is, hidegen hagyta a fiú reakciója, mivel két napon belül elfelejti, és ismét jön a perverz ötleteivel.

        - Mire volt ez jó?

        - Arra, hogy egy kicsit elgondolkodj a dolgokon – vont vállat Rika. – Inkább gyere aludni – nyújtózott.

        - Aludni? – nézett rá kérdőn a fiú. – Van egy sokkal jobb ötletem…

        - Nem – rázta meg fejét Rika.

        - De… - nyomta le Ikuto.

        - Mondom, nincs sex! – kevert le neki egy pofont. – Ragadsz a gyantától és nincs is hozzá kedvem! Maradj veszteg és aludj!

        - Igenis – hunyászkodott meg a démon, majd lehunyta szemeit, karjai közt tartva a lányt.

        Ayu bambán bámulta a mennyezetet. Kain lépett be a szobába. Kérdőn nézett a lányra. – Mért nem alszol? – tette fel a kérdést. Magára vette a hálóruháját, majd leheveredett a lány mellé. – Mi baj, Ayumi?

        - Semmi, csak… rájöttem, hogy hülye voltam… - mormolta takarójába.

        - Aha. Hát, ez így van, de megérdemeltem, amit kaptam. Teljesen jogos volt a hozzáállásod. Ráadásul, úgy is visszakapod még… - suttogta gonoszan. Gyengéd csókot nyomott a lány ajkaira. – Szóval, ne bánkódj emiatt.

        - Már megint? Mire jó ez, bosszúra bosszú? Olyan gyerekes…

        - Igaz – bólintott rá Kain. – Ez valóban így van…

        - Akkor nem felejthetnénk el az egészet?

        - Hmm… Nem. Valamivel még jóvá kell tenned.

        - Mivel?

        - Azt még kitalálom. Aludjunk inkább… Fáradt vagyok – sóhajtott mélyet.

        - Nem lep meg…

        - Alvás! – vakkantotta Kain. Lassan elnyomta őket az álom.




        Ame kábán nézett Ryora. A fiú nem volt különösebben dühös, de nem is rajongott ezért az egészért. Nem értette, mire volt ez jó, de inkább csöndben maradt és nem szólt egy szót se érte. Ame hozzábújt, majd ránézett.

        - Haragszol?

        - Nem. Csak nem értem mire volt jó.

        - Nem vagy szőrös – kuncogott a lány.

        - Aham… Zavart?

        - Kicsit… azt hiszem… de nem biztos.

        - Szóval csak úgy… Mindegy. – Sóhajtott mélyet. – Majd kiheverem, nem igaz?

        - De. – Ryo apró csókot lehet a homlokára, majd álomba merültek.