- Ryo, ez… Ez egyszerűen csodálatos! – csapta össze kezeit Ame.

        - Csakúgy, mint te – somolygott rá a fiú. – És még nincs vége az estének….

        - Mire célzol? – nézett rá kérdőn a lány.

        - Hmm… Nem is tudom – kacéran végig simított a lány oldalán, mire Ame megborzongott. Kicsit belerágott a lány fülébe, a füle mögötti érzékeny részre kezdett puha csókokat ejteni.

        - Ryo…- erősen kapaszkodott a korlátba. Nem akart leesni a torony tetejéről.

        - Mond… éhes vagy?

        - He?

        - Mert én rád vagyok éhes…

        - … Bálnákat szeretnék látni – szólalt meg csöndesen Ame.

        - Bálnákat? Nem tudtam, hogy a kövér pasikra buksz… - a lány dühösen oldalba bökte, ő pedig csak nevetett.

        - Igazi bálákat, te! Nem dagi pasikat… - duzzogott egy kicsit.

        - Hát, az pech. Mert most étterembe megyünk – kuncogott.

        - Éterembe? – meredt rá a lány.

        - Igen, éhes vagyok… De téged is felfalhatlak… utána… kereshetnénk egy csendes kis szobát egy hotelen, nem gondolod?

        - Hmm… meglátjuk – mosolygott rá kissé savanyúan. Ryo némán nézett rá kék szemeivel, majd kajánál fogva vezetni kezdte a lányt, lefelé a lépcső és a lift irányába.




        - Kain, te meg hova lettél? – dörmögte. Dühösen rugdosta a vizet lábával, mivel a démon, még mindig nem volt sehol. Holott már vagy 10 perce elnyelte a föld. – KAIN! – üvöltött fel a holdra, akár csak a farkasok.

        - Miért kiabálsz? – a hang a víz felől jött. Döbbenten nézett a tó közepére. Látta, amint a fiú egy magas oszlop – alias kitört fa – tetején állt, öltönyben. – „Miért van rajta öltöny?” – kicsit meghökkenve pislogott a démonra, aki néhány hatalmas ugrással előtte termett. Kiragadta a vízből a még meghökkent lányt, majd fél térdre borult előtte.

        - Rosszul vagy? – pislogott rá kérdőn, mikor megjött végre a hangja.

        - Nem éppen – mormogta.

        - Akkor mi bajod? Állj már fel… - megpróbálta felhúzni, de a srác meg se rezdült.

        - Ayumi…

        - Egyébként is, hová tűntél?

        - Az most nem számít. Mond csak, van valaki, akit szeretsz? Valaki, akihez hozzámennél feleségül, ha megkérné a kezed? A háremen kívül?

        - He? Micsoda kérdéssor ez, Kain? – meredt a fiúra. – Egyébként meg nincs….

        - …Jó… Az jó… - motyogta orra alatt, de Ayu meg se hallotta. Megfogta a menni készülő lány kezét. – Mond csak, Ayumi…

        - … Mégis rosszul vagy? – tette kezét a homlokára.

        - Nem, teljesen jól vagyok…. Bár egy kicsit tényleg ugrál a gyomrom… Na, mindegy, majd elmúlik… - utolsó két mondatát oly halkan suttogta, hogy Ayumi meg se hallotta. – Ayumi, hozzám jössz feleségül?

        - Mi? T-tessék? – meredt rá Ayu. Lábai alól kicsúszott a föld és fél percen belül a vízben ült Kainal szemben. A fiú kinyújtott kezében egy apró doboz volt kinyitva, benne egy fehér aranygyűrűvel. – Rosszul hallottam… - motyogta. Szeme minduntalan a hold fényében csillogó gyűrűről Kain arcára tévedt, melyről nem tudott leolvasni semmit. Semmilyen érzelmet.

        - Hozzám jössz feleségül? – emelte rá szemeit a lányra. – Ennél érthetőbben nem tudom mondani.

        - Kain, ez… Egy kicsit…

        - Csak válaszolj! – vágott közbe a fiú.

        - Igen… - suttogta.

        - Igen? – vonta fel szemöldökét.

        - Igen – rebegte.

        - Akkor jó – húzta magához a lányt.

        - De…

        - Nincs semmi, de! Az enyém vagy, mindenki beleegyezett, Apád és Sátán is egyaránt… - csókolta meg újdonsült menyasszonyát. – Ezért tűntem el, sajnálom.

        - Ugyan mit? – bújt hozzá. – De szétáztatod az öltönyöd…

        - Kit érdekel? – mordult fel. – Per pillanat semmi se számít, csak te és én…




        Egy fehér hajú lány sétált a kora reggeli nap fényében a kedves kis utcákon keresztül. Mosolygós arcát hullámos fehér tincsei keretezték, melyek a derekáig értek. Egy halvány sárga egybe ruhát viselt, mely kiemelte csodás alakját. Égszínkék szemei ragyogtak a felkelő nap fényében.

        Végig sétált az utcán, és a park harmatos füvére lépve meg sem állt a tóig. Az egyik árnyékos padra ült le és várt valakire, aki nem sokkal később fel is bukkant. Egy magas fiú jött az ellentétes irányból. Ruhája egy fekete póló és farmer nadrág volt. Haja félhosszú volt, fekete alapon fehér tincsekkel. Szemei smaragdzöldek voltak, melyek már messziről látszottak.

        - Yume Úrnő, ön számomra egy csodálatos álom! – köszöntötte a fiatal lányt, aki bájosan mosolygott.

        - Shiro, nem vagyok senkinek se az Úrnője. Legkevésbé a tiéd.

        - Akár mit is mond, ön nekem az Úrnőm és ezen, semmi se változtat.

        - Shiro, nem nyitok vitát. És, ha kérhetném, ne Úrnőzz nekem itt. Nem kell magázódnunk sem, nem igaz? Hisz ismerjük már egymást egy ideje…

        - Igen, ez így van – huppant le mellé a fiú. – Mikor is találkoztunk? Két éve?

        - Négy – ásított a lány.

        - Olyan régen?

        - Igen, akkor törted el a szárnyam…

        - Sajnálom, már mondtam….

        - Nem bosszantani akartalak – dörmögte. - Van fontosabb dolgunk is, nem? – állt fel a lány.

        - Igaz – sóhajtott. Zöld szemeivel a lányra pillantott. Legszívesebben az ölébe húzta volna és bevezette volna a szenvedély világába, de mégse tehette ezt az előte állóval, akár mennyire is volt kívánatos.

        - Szóval, mi a helyzet? Te figyeled őket, nem? Akkor mesélj, mik a fejlemények?

        - Iskolába járnak és ölik egymást… - dörmögte. Próbálta levakarni szemeit a lányról. Szerencséjére, sikerült is, mivel visszaült mellé. – Egyébként semmi extra…

        - Aha. Szóval még nem történt semmi extra?

        - Nem, semmi…. Ugyan, tegnap este, szétszéledtek egy pár irányba. Kicsit nehéz volt őket követni. Kain és Ayumi a Gyilkos – tó partján voltak, megkérte a kezét. Ez nekünk nem gond. Ryo és Ame, pedig előbb Párizsban, később, pedig Rejkjavíkban voltak bálnákat nézni.

        - Oh, hát mégis oda vitte?

        - Igen, de az külön történet, ahogy oda jutottak. Előbb étterembe vitte…. – kuncogott.

        - Jó, ugorjunk – sóhajtott a lány, mivel a fiú még részletesen magyarázni akart.

        - Oké, oké, bocsi…

        - Szóval, mi a helyzet a képességeikkel?

        - Semmi. Az ősi erők még szunnyadnak, az emberiségnek még hátra van egy pár éve. Nem úgy tűnik, hogy az igazi erejük felébred a közeljövőben. Ayumiban még csak talán… de a többiek még fiatalok…

        - Mert én nem, mi? Csak a jóslat miatt tudom, mi vár ránk…

        - Igen, a jóslat – sóhajtott mélyet a fiú. Elgondolkozva nézte az égen úszó felhőket. Mire ismét Yumera pillantott, a lány már nem volt ott.- Megint búcsú nélkül ment el… - sóhajtott beletörődve.