- IKUTO!!! VÁRJ MÁR MEG!!!! – rohant a zöld hajú fiú után Rika, kezében lóbálva a békatalpakat.

        - Gyere csak, gyere! – szólt neki a srác.

        - Várj már meg! – állt meg a vízbe gázolva. A fiú huncut mosollyal arcán belebújt békatalpaiba, majd elindult befelé a vízbe.

        - Szerinted mit csinálok?

        - Szerintem? Nem vársz meg.

        - Jól van, megálltam – dünnyögte, tekintetével a vizet kémlelte, amikor Rika a nyakába ugrott és beborultak a térdig érő vízbe. Feltápászkodtak, sós vizet köpködve. – Ez hülye ötlet volt… - morogta Ikuto.

        - Az – hagyta rá Rika. – Főleg, hogy a hátadon van az oxigénpalack…

        - Jó van, mehetünk?

        - Aha! – állt fel a lány is és kéz a kézben elindultak befelé a vízbe.



        A hűvös kis szigetet bejárva Ame teljesen el volt ragadtatva. Gyönyörködött a szebbnél-szebb és komorabb természeti képződményekben, a gejzírekben. Vidáman kóstolta meg a helyi konyhaművészet remekeit Ryoval együtt.

        - Nos, mi legyen? – kérdezte mosolyogva Ryo. – Menjünk bálnát nézni?

        - Benne vagyok – mosolygott rá Ame. Egy kisebb csónakot béreltek, azzal mentek ki a nyílt tengerre. Egy idő után Ryo leállította a motort és evezőt ragadott kezébe, azzal siklottak tovább a felszínen. Alig fél óra elteltével a felszínen megpillanthattak néhány hatalmas mélykék –szürke - fekete foltot. – Bálnák – csillogott a napnál is fényesebben Ame szeme. Egy fiatalabb jószág vicces kedvében lehetett, mivel megemelte hatalmas farkát és miután lelocsolta a hajózókat, még a hullámokkal kis híján felborította a csónakot. – Wááá!!! – visított a lány. – Hééé!

        - Mi van, csak nem félsz? – nevetett Ryo.

        - Nem, csak megijedtem – morogta Ame.

        - Jól van, nyugi, csak vicceltem – kuncogott továbbra is a fiú, majd közelebb evezett az egyik bálnához. – Próbáld megsimogatni…

        - Höh? – meredt rá Ame. Bizonytalanul, de az állat háta felé nyújtotta kezét, és ha bár, csak egy percre is, de sikerült megérintenie a vizes testet. – Lol – kuncogta.

        - No, búcsúzz el tőlük, mert megyünk vissza. Nem hiányzik nekem, hogy még meg is fázz…

        - Nem fázok…

        - Áh, dehogy, csak lila a szád… - azzal nekiállt visszafelé evezni.

        Ikuto és Rika mélyen beúsztak a strand területén, majd a korallzátonyok felé vették az irányt és arra úsztak. Bő fél órája tempózhattak a felszínen, mikor a víz alatti sziklás részen egy mesés birodalom kezdett eléjük tárulni.

        - No, ellenőrizzük le egymást még egyszer – javasolta Ikuto. Miután ez megvolt, merültek. Gyönyörködve merültek egyre lejjebb, miközben továbbra is előre haladtak. A színpompás növények és halak, polipok, rákok sűrűjébe csöppentek. Rika vidáman nézett egy kisebb csoport halat, mikor Ikuto eltűnt szemei elől. A fiú idő közben tovább haladt, hosszú haja kígyóként tekergődzött utána. Szinte a tengerfenéken járt, mikor megakadt a szeme egy ráján. A zöld hajú fiú kíváncsian indult a menekülni készülő teremtmény után. Aztán egyszer csak elakadt. Haját a sodrás egy közeli korallra tekerte. Dühösen fordult hátra, hogy kiszabadítsa engedetlen fürtjeit. Idő közben Rika is beérte, látván, hogy szorult helyzetbe keveredett, megpróbálta kiszabadítani a fiút.

        Azonban ketten együtt csak rontottak a helyzeten és Rikának saját hajára is ügyelnie kellett. Már bánta, hogy nem fonta be saját- és Ikuto haját egyaránt. Félre söpörte Ikuto kezeit, aki durcásan fordult a nyílt víz felé. Szemei hatalmasra tágultak, megkopogtatta a lány vállát. Egyenesen előre mutatott, ahol egy óriási cápa úszkált, kényelmesen, irányukba. Rika ijedten meredt a cápára. Nem akarta közelebbről is megismerni, próbálta kiszabadítani Ikuto haját minél gyorsabban, minek következtében megvágta ujját – hozta formáját. A természet, mintha csak ellenükre lett volna aznap, a vért a víz a cápa felé sodorta, akinek így ínyenc szagokat juttatott. Az óceán réme, pedig egyenesen feléjük indult, de már koránt sem olyan ráérősen.

        A két búvár egymásra nézett, majd gondolkodás nélkül vetették magukat Ikuto összegabalyodott hajára és a korallra. Ha kell, azzal a darabbal együtt mentik meg irhájukat az éhes cápa elől. És, mintha ez még nem lett volna elég, az oxigénpalackjaik is elkezdtek jelezni. Fél órájuk volt a felszínre érni, utána elfogy a levegőjük. Viszont a korall nem tört el és Ikuto haja se akart kigabalyodni a fogságból. Végül, mikor a cápa már vészesen közel volt, a fiú rászánta magát a tettre és a késsel levágta haja végét, ahogy csak tudta. A fogságból szabadulva, gyors tempóban indultak a felszín felé. Inkább a rosszullét, mint a cápa….

        A fehér cápa, viszont ezt egészen másként gondolta, így utánuk eredt. Rika kénytelen volt megállni, szervezete nem bírta követni a gyors emelkedést, ezt kihasználva a cápa támadott. A lány felsikított, míg a fiú rántott rajta egyet és a kését a cápába állította. A fenevad dühösen rázta meg fejét, majd elkezdett alámerülni. Egymásra néztek, majd tovább úsztak a felszín felé, hogy minél hamarabb kifújhassák magukat.

        Akuma lassan lépett be a fürdőbe. Tekintetével Kait kereste, aki a forró vízben áztatta magát a túlsó parton. Intett a lánynak, aki elindult felé, azon igyekezve, hogy ne csússzon el a köveken. Sikert sikerre koronázva, minden gond nélkül jutott el Kaiig, aki besegített a vízbe.

        - Huh, ez jó meleg…

        - Az – hagyta rá a fiú. – Ha kiáztattuk magunkat elmehetnénk még valahova, nem?

        - Akár – hagyta rá Aksi. Fejét a fiú vállára hajtotta, majd ott folytatta éjszakai programját, ahol abbahagyta. Mély álomba szenderült. Kai mosolyogva nézte egy darabig, majd azon kezdett el gondolkozni, hogy mi legyen a nap vagy est további része, miután a kisasszony kialudta magát a forró vízben….