- Kincsem, te meg mit művelsz? – meredt a tábla előtt álló Ayura a ledöbbent Kain. A lány ott állt, kezében egy darab krétával és nagyban rajzolgatott valamit, aminek egyelőre még csak felismerhetetlen sziluettje látszódott.

        - Öhm… - gondolkodott el kicsit, majd megakadt szeme a két kiégett lyukon. – Azt hiszem, egy csöppet elkalandoztam… - vakarta meg fejét. – De hát rajzóra van, nem? – mosolygott rá.

        - Igen, az van… - sóhajtott Kain. – Legalábbis volt, míg valakik tönkre nem tették… - morogta.

        - Most mi bajod? – horkantott megvetően Kai. – Csak egy fél aktkép lett volna… A gatyát nem akartam levenni…

        - És mióta nézegethet téged büntetlenül bárki is? – sziszegte Aksi.

        - Ne kezdjétek, előröl, jó? – forgatta szemeit Ayu. Idő közben elmormolta a varázsigét és rendbe hozta a táblát.

        - Ő kezdte! – csattan fel Akuma.

        - Biztos így akarja kifejezni, hogy elhanyagolod… - vigyorgott rá gonoszan Ame.

        - Ezt inkább meg se hallottam, jó? – pillantott rá sötéten Aksi.

        - Oké… - cincogta.

        - Mindenki memóriáját módosítottam. Úgy tudják, a tanár rosszul lett és elmaradtak az órák… - lépett be a terembe Ryo. – Valami baj van?

        - Segítség! – visított fel Ame, majd menekülésre fogta a dolgot és a fiú háta mögé iszkolt felbőszült nővére elől.

        - Ne fuss el, te gyáva nyúl! – üvöltött rá Akuma.

        - Szégyen a futás, de hasznos! – érkezett a felelet. – És nem vagyok gyáva…

        - Ezért állsz remegve Ryo mögött? – nővére arcán kegyetlen mosoly ült, elégedetten nézte megrémült testvérét. – Kai, te mér nem tudsz így reagálni sose? – fordult meg tengelye körül széttárt karokkal nézve az említettre.

        - Mert nem a húgod vagyok… - dörmögte. – Akkor mehetünk haza?

        - Ja – bólintott rá Ryo. – Mehetünk.

        - Király – vigyorgott Ame. Visszaszaladt táskájáért, majd indult is kifelé. – Akkor menjünk!



        A kis társaság a másnapi osztályfőnöki órán ült. Éppen a srácokat faggatta, hogy miért váltanak iskolát, mikor kopogtak az ajtón, majd belépett két diák.

        - Bocsánat az óra zavarásáért – mosolygott barátságosan a lány. Hosszú, szőke haja volt, mely szinte már fehéren világított. Mélykék szemei csillagként világítottak. A halvány tincsek lágy keretet adtak arcának, egészen a háta közepéig értek le, enyhén göndörödve. Tört fehér ruhát viselt, hozzá tartozó topánkával. Mellette egy fekete hajú, zöld szemű srác állt, haja nemtörődöm stílusban meredezett a világ égtájai felé. Egy két számmal nagyobb fehér inget viselt, mely enyhén gyűrötten állt rajta és egy fekete nadrágot és cipőt vett fel mellé. Táskáját unottan tartotta bal vállán.

        - Miben segíthetek? – nézett rájuk az osztályfőnök szemüvege fölött.

        - Most iratkoztunk be az iskolába… Ebbe az osztályba kerültünk, mivel értesüléseink szerint, itt lesznek jövő héttől a legkevesebben…

        - Igen, ez így igaz – bólintott rá a nő zavartan. – De nekem, miért…  Oh! – tekintete egy kicsit elhomályosodott, a krétát elejtette. – Igaz is, majd elfelejtettem. Üljetek csak le. Hunyadi- Zoltán Enikő és Kovács Árpád, igaz?

        - Igen – bólintottak rá nyugodtan. – Mi vagyunk.

        - Remek… Egy pár mondatot mondhatnátok a többieknek is, ha már itt vagytok…

        - Sziasztok – mosolygott a lány a diákokra, a nevem Enikő, de szólítsatok csak Kavicsnak. Vidéken lakok, év közben kollégista leszek… Szeretek rajzolni, szeretem az állatokat és a biológiát. Azt hiszem, ennyi.

        - Árpád vagyok – támasztotta a falat a fiú. Unottan nézett végig a lányokon, akik már a nyálukat csorgatták. – Egyelőre nincs barátnőm… Szeretem a küzdősportokat… A csöndes lányokat és a „jó” könyveket. Többek közt, szeretem, ha úgy mennek a dolgok, ahogy azt elvárom – tekintete megakadt Ryon és Ikuton. Utóbbi kezében egy újabb újság volt… Rika inkább, már nem mondott semmit se. – Aki meg akar ismerni, majd megismer – vont vállat, miután ellökte magát az ajtófélfától. – Ennyi.

        - Jól van, üljetek le – intett az osztályfőnök, majd ott folytatta, ahol abbahagyta. A tegnapi rajzóránál. Már vagy 20 perce megszakíthatatlanul beszélt, mikor megakadt a szeme a hátsó padsoron. A lányok, oda se figyelve a figyelemfelhívására, - mely a tinédzserkori teherbe esésről szólt- zenét hallgattak, csöndesen beszélgettek és rajzoltak. – Lilla! Hálás lennék, ha figyelnél rám! Nem a falnak beszélek ám! Ha van barátod…

        - Barátom? – húzta ki füléből a hangszórót. – Vőlegényem van, tanárnő – somolygott.

        - Hogy mid? – a nő hulla sápadt lett, akár csak az egész osztály. Akuma, Ame és Rika is egyaránt meghökkenve nézett rá.

        - Mióta? És ki? – vágtak egymás szavába.

        - Eh… Nem is tudom… - pillantott az előtte ülőre. – Tegnapelőtti este óta… - vigyorgott.

        - De mégis… Kain? – meredtek rá a fiúra.

        - Így hívnak – felelt nyugodtan. Ryo és Kai megütközve nézett rá, Ikuto kezéből kiesett az újság.

        - Te megkérted a kezét? – teljesen kiborultak.

        - Meg. 18 múlt, nem? Akkor meg, mért ne vehetném el?

        - 18? – meredt rájuk az osztályfőnök. Az én papírjaim szerint csak 17… Akkor, most kinek hazudtok?

        - Eh… Tanárnő, nem mindegy? Lassan betöltöm a 18-at… Nem oszt, nem szoroz ez a pár hónap… - próbálta menteni a menthetőt.

        - De számít! – csattant fel a nő. – Nagyon is számít.

        - Jó, akkor számít – nyomta vissza fülébe a fülhallgatót, és tovább hallgatta Akilát.

        - Mégis, mi lesz, ha teherbe esel? – csattant fel a nő, túlvilági hangon ejtve ki a szavakat.

        - Lesz egy gyerekem? Amennyiben nem ikrek?

        - Na, de az iskola!

        - Mi van vele?

        - Nem hagyhatod csak úgy abba!

        - Dehogyis nem – morogta orra alatt, úgy, hogy a nő nem hallhatta. Persze, a csajokból kitört a nevetés. – Most meg mi van? – nézett rájuk. – Le lehet rólam kopni… - fejét a padra hajtotta, szemeit lehunyta. – Fáradt vagyoook…

        - Hosszú volt az este? – bökte oldalba nővérét Rika.

        - Jah, az nem… - ásított. – Aludtunk.

        - Ti… - a nő a naplót lapozta fel ezerrel. – Ti nyolcan egy fedél alatt laktok?

        - Jó, hogy feltűnt, asszonyom! – nevetett fel Ikuto. – Ha tudni akarja, még egy ágyban is – nevetett tovább.

        - Ikuto! – csapta rá fejére a történelem atlaszt és könyvet Rika teljes erőből, mire a srác alól kicsúszott a szék és a földön találta magát. – Hupsz…

        - Ezt most miért?

        - Fogd be a szádat! Azért!

        - Mondani is lehet, nem kell már is megölni!

        - Ne nyafogj már ennyit, nem árt meg neked!

        - Dehogy is nem! Az imázsomban teszel vele kárt!

        - Milyen imázsodban? – nevetett fel a lány.

        - Hát… - elhallgatott. – Jól van… - morogta, felállította székét és visszaült rá. – Ezért még számolunk…

        - Most nagyon félek! – nevetett egyre jobban Rika. – Annyira, de annyira félek tőled, de tényleg! – ördögi pillantást vetett a fiúra. – Add ide, azt a szennylapot! – szólt jóval mélyebb hangon, mint ami megszokott volt tőle. Már nem nevetett. Arcáról eltűnt minden jókedv, dühösen nézett a fiúra.

        - He? Ezt? – emelte fel a pornó magazint.

        - Azt – hagyta rá a lány. Ikuto nézte egy darabig, majd végül jobbnak látta, nem tovább hergelni a lányt, így remegő kézzel nyújtotta át az újságot, melyet még végig se tudott lapozni.

        - Tessék…

        - Kösz – mosolygott rá, immáron emberien. Nyugodtan felállt, kezében forgatta a lapokat, majd míg elért a kukához, darabokra cincálta és kidobta. – Látod Ikuto? Tudsz te, ha akarsz…

        - Ehe… - hagyta rá.

        - Ti egy fedél alatt laktok? – suttogta kővé válva a tanárnő.

        - Igen – bólintott rá Rika. – Baj?

        - 16 évesen…

        - Aha. És?

        - A szüleitek…

        - … Tudják – érkezett a tömör felelet nyolc szájból.

        - Te jó szavú Úristen… - ült le székére. – Menjetek… Az órának vége!