A hatalmas terem kongott az ürességtől. A közepén elhelyezkedő óriási székben egy roppant dühös démon foglalt helyet, vérre szomjazva. A sötétben foszforeszkáló fehér hálóinges kislányra pillantott. A gyermek horrorisztikusan festett a sötétben arcába hulló, hosszú, fekete hajával.

        - Alma! – mennydörögte. – Vata kerítse elő Masakazut! Van rá három földi napja! Nem több!

        - Igen is, Uram! – biccentett a lány, majd oly halkan, mint egér a fűben elillant a teremből.

        - Szerinted? – kérdezte suttogva, miközben elmélázva nézte a kietlen tájat.

        - Szerintem Vata elindul… - a távoli pontnak tűnő várra szegezte tekintetét. Hiába is volt démon, ilyen távolságból ő se látta, mi zajlik tőlük oly messze.

        - Ha az ostobák tudnák, mibe sétálnak bele… - suttogta a feltámadó, csípős széllel együtt a fekete köpönyeges.

        - De nem tudják… Még nem tudják…

        - Még nem… - elhallgatott, majd hozzá tette. – A gyerekek mikor jönnek haza?

        - Nem sokára, Uram. Talán két-három földi nap… Míg kicsit összeszedik magukat, a nagy ijedtségre…

        - Helyes, Masakazu, nagyon helyes… Amint megjönnek, válasszátok szét őket… Úgyis az ünnepségre érkezhetnek már csak meg…

        - Természetesen, Uram – vigyorgott őrült módon Masakazu.

        - Yumeeee! – zengett bele eme kecses névbe a park és környéke. – Yume, hol vagy már? – morogta fogai közt Shiro dühösen. Az elmúlt hetekben csak a lányt kereste, mással nem is foglalkozott, még azzal az édes illattal se, mely a városban terjedt szét néhány óra alatt. Kereste az angyalát mindenütt; a városban, a lakásán, a tengernél, a mezőkön, összes kedvenc helyén… És mégis, sehol se találta. – YUMEEE! – ordította elkeseredetten. – Nem mehetett haza… - felfelé bámult a kék égre. – Nem hagyhatott itt… Nem… - Térdei engedtek a gravitációnak és ő a földön landolt. – Nem hagyhatott itt… - motyogta könnyeivel küszködve, immár a földet bámulva. – Yume… - suttogta édesen a nevet, miközben ujjaival a porba rajzolta a lány arcát.

        Nagyot nyújtózkodva ült fel. Az óra számlapjára pillantott, mire szemei hatalmasra nyíltak. Dél múlt… A mellette még mélyen szuszogó fiúra nézett. Somolyogva söpört ki néhány komisz tincset arcából, majd apró csókot hintett homlokára.

        - Ébresztő! – suttogta. – Ne aludj már ennyit, Kain…

        - Mmmm…

        - Kain – kuncogott fülébe, mire a srác arany szemei lassan csak kinyiltak.

        - Mit csilingelsz itt nekem, hajnalban, he?

        - Hajnalban? – kacagott fel. – Fél egy is elmúlt már!

        - És akkor? – mordult fel a srác. – Mi van akkor, Csingiling?

        - Adok én neked mindjárt olyan csingilinget, hogy attól koldulsz!

        - Haj, de félek – nyújtózkodott vigyorogva. – Mit teszel velem, Életmentő, hmm?

        - Adok én neked, te… - vicsorgott rá, de mire bármi mást is tehetett volna, a fiú megragadta karját és két mozdulattal maga alá gyűrte. Szemezett a lánnyal egy darabig, majd apró csókot lopott magának.

        - Már nem vagy olyan édes, mint tegnap előtt…

        - He? – meredt rá értetlenül.

        - Vége az őrületnek… - ült fel a srác. – Következő felvonás egy hónap múlva. Addig nyugtunk van.

        - Az jó… - ült fel Ayu is. Elgondolkodva ültek még pár percig csendben, majd a lány vidáman kapta fel fejét: - Megyünk kajázni?

        - Persze – nevetett rá Kain. – Én rád vagyok éhes…

        - Én meg arra, ami a konyhában van – nevetett rá, lehámozva magáról kedvese kezeit.

        - Hö? – a lépcső felé pillantottak az ebédlőasztaltól. – Gawa! Kain! – ugrottak fel az asztaltól a lányok. – Jól vagytok?

        - Persze! – kibújtak a lányok ölelő karjai közül, majd leültek a két üres székre. – Mi a kaja? – húzta maga elé a tálat Ayu. A csajok nevetve néztek rá.

        - Tányér nem kell?

        - Az csak a gyengéknek kell… - motyogta. – Nem adtok egyet?

        - Parancsolj! – nevettek. Míg Ame kiosztotta a két tányért és az evőeszközöket, addig Aksi és Rika visszaült az ebédje fölé.

        - Miről maradtunk le? – kérdezett rá Kain.

        - Az ég egy adta világon semmiről se! – nevettek rájuk. – Nem volt semmi…

        - A felderítők visszatértek már? – szólt a hadvezér, mire közelben álló emberei összerezzentek. Egy rozoga kis asztal mellett állt, melyen térkép pihent szétterítve. A hadvezér tekintete komor volt, hiszen hónapok óta egyértelmű utasítást kapott magától a sátántól.

        - Még nem, Uram!

        - Kár… A házában nincs… - pillantott a városi térképre. – A várban sincs… A környéken lévő falvakban… Ki tudja, onnan még nem értek vissza… A távolabbi falvakban és városokban hírét se látták az őrök… Az őrszemek szerint, habár csapnivaló lógnivalók… - motyogta félhangosan, majd morogva hozzátette, - habár igaz is, lógnak már egy pár éve… - A mormogás motyogássá lett ismét. – Az őrszemek szerint a főkapu felé távozott, tehát alapból nincs a területünkön belül… Az viszont szar ügy, mivel a falakon kívül már a lázadók birodalma húzódik… És bár tény, erősebbek vagyunk náluk, odakint a saját terepükön vannak, amit százszorta jobban ismernek nálunk… Viszont, ha Masakazu kiment… Akkor halálra ítélte önmagát… hacsak nincs valami összeköttetése a lázadókkal… De miért lenne összeköttetése a lázadókkal? Hiszen valahányszor elkapjuk őket, ő végzi ki őket… Ennek így semmi értelme! – sóhajtott mélyet.

        - Uram! A felderítők!

        - Csak nem megjöttek? – egyenesedett fel az asztalka felől. – Ideje volt már…

        - Vata hadvezér, engedelmével az egyik emberemet elküldtem a kinti területekre…

        - Non c’é problema… Bár nem ez volt a feladata, de nem gond… Látott valamit a fickó? Valami használhatót?

        - Erről, azt hiszem, jobb, ha Ő maga számol be… - biccentett az ezredes. – Sólyom! Beszélj! – intette magukhoz emberét.

        - Vata Nagyúr! – tisztelgett, mire Vata csak biccentett.

        - Halljuk!

        - Az északi hegyeknél…

        Vihogva nézték a legújabb amerikai vígjátékot a nappaliban. Maguk sem tudták, min is röhögnek igazán, mivel a filmben ezeréves poénokat sütöttek el, a történet végét, pedig már az elején tudni lehetett.

        - Na, jól van – állt fel Gawa a felénél. – Ebből ennyi elég is volt, azt hiszem…

        - Ne már, Gawa! – szóltak utána. – Marajd már!

        - Eh, inkább megyek és alszok egy kicsit… Bocs, ez most nem tud lekötni…

        - Lekösselek inkább én? – vigyorgott rá Kain, mire vetett rá egy sokat mondó, gyilkos pillantást.

        - Szerintem inkább vidd el randizni – ásított Ryo. – Annak most jobban örülne…

        - Randira úgy szokás hívni a hölgyeket, hogy…

        - Hogy előtte beszerzel egy jegygyűrűt? – kotyogott közbe Kai. – Azon már túl vagy, nem? A menyasszonyod…

        - Kai… - vicsorgott öccsére, míg mindenki más csak nevetett.

        - Ugyan, ne most edd meg – nyomott arcára egy puszit Ayu. – Hagyd még élni…

        - De csak mert te kéred… - öltött valami emberibb arcot.

        - Oh, Rómeó, mért vagy te Rómeó? – röhögött Ikuto. – Hé, Rika…

        - Hmm?

        - Nem megyünk el valahova este?

        - Hova?

        - Nem t’om, azt még kitalálom…

        - Oké – hagyta rá a csaj. – Akkor ma se megyünk sehova. – Eme halk kijelentésén Ame és Aksi ismét fetrengeni kezdett a röhögéstől.

        - Ezt úgy mondod…

        - Ezt úgy mondom – vágott szavába Rika, - hogy ismerlek, Ikuto. Te most három napig azon fogsz agyalni, hogy hova menjünk, vagy ne menjünk…

        - Ez… - fújt dühösen Ikuto.

        - Ez, az igazság – vigyorgott rá Rika, majd leintette, mivel a reklám véget ért.

        - Srácok… - szólalt meg Ame csendesen. – Apának nem most lesz a szülinapja? Haza kéne menni…

        - Hányadika van?

        - Asszem, 20.-a – felelt Ryo.

        - Akkor ráérünk még hazamenni – állapította meg Aksi. – Ha 23.- án haza megyünk, még akkor is van időnk otthon összedobni neki valami ajándék félét…

        - Ja – hagyta rá Kai. – Addig meg suli… - húzta el száját.

        - Hát… igen… - sóhajtottak mélyet, majd mind egyszerre ugrottak fel. – A LECKE!!! WÁÁÁÁH! MÉG NINCS KÉSZ!!!!

        - Mért is aggódunk emiatt? – kérdezett rá tíz perccel később Ryo, mikor már mindannyian a konyhában ültek és körmöltek.

        - Hö? Hát mert… - itt, persze mind elakadtak. – Azért, mert…

        - Mert jó gyerekek vagyunk? – vonta fel szemöldökét kérdőn az ezüsthajú.

        - Jah! Most az egyszer igen – vigyorogtak.

        - OK…