- Shuten Nagyúr! – állt a sötétségbe burkolódzó férfi mellé egy köpönyeges alak. – A tervhez minden készen áll. Az Úrnők jelenleg a Földön tartózkodnak, mire magára dicső fény hull, megérkeznek. Észre se fogják venni a csapdát, egyenesen belesétálnak.

- A nemesebbeket a szobámba, a többit a tömlöcbe, szintén külön. - Érkezett suttogva a válasz.

- Természetesen, Uram! – bólintott a köpönyegét lehajtva. – És akkor végre az enyém lesz a kis szuka….

- Igen, Masakazu, a tiéd lesz és a katonáké, mindenkié, aki most velünk harcol… - vigyorgott rá a mellette álló. – Vatával mi van?

- Engem keres hatalmas erőkkel. A kis sólyom kiszúrt, tehát eddig minden jól áll… Arról, pedig mit se tud, mit szándékozunk tenni az Úrnőkkel…

- Nem is kell tudnia róla. Csak teljesítse a parancsokat…

- Teljesíteni fogja…

Egy bodros kis felhőn ücsörgött, mikor összerezzent, neve hallatára. Megvető pillantást vetett a föld felé, ahol egy reményt vesztett démon ordítozott utána már napok óta.

- Téged keres… - állapította meg a szomszéd felhőn ücsörgő kék hajú fiatal angyal. – De miért?

- Honnan tudjam? – pillantott rá Yume kérdőn. – Nem tud érdekelni…

- Valóban? – vonta fel szemöldökét. Kék szemei beleolvadtak az ég kék színébe. – Pont nekem próbálsz hazudni, Yume? A legjobb barátnődnek?

- Sayu… Ennek semmi köze…

- Belezúgtál, csak rád kell nézni, hogy mindenki számára egyértelmű legyen… Bámulsz rá megvetően, mintha nem is érdekelne, mi zajlik le a lelkében… Holott nagyon is érdekel, nem? – kuncogott halkan. – Kár rám így nézned, tudom, amit tudok, hiába is tagadod… Te fülig belezúgtál!

- És ha ez a helyzet, akkor mi van?

- Semmi – kuncogott. – Nem ez lenne az első alkalom, hogy angyal és démon egymásba gabalyodik… Csak kérdés, hogy a születendő gyermek, hol nevelkedik majd… Ide a főnök be se engedi, és az anyából általában halandó lesz…

- A gyerek, pedig a Pokolba kerül, mivel ereje behatárolhatatlan… Nem halandó, nem angyal, de még csak nem is démon… Egy kis korcs, aki senkinek se kell, egy olyan teremtmény, melyet mindenhol megvetés ér… - vette át a szót Yume. – Ezt, pedig nem akarom, Sayu…

- És arra gondoltál már, hogy van angyal, a Pokolban is? Kitaszítottak…

- Lucifer…

- Bezony ám… Gondolod, nem fogadna be egy angyalt, ha beleszeretett egy démonba? Nem azért a két szóért, de… Én úgy tudom, volt már erre is példa… - súgta. – Noha, a Főnök nem igen örült neki…. Mire vársz még? Menj már! – Sürgette barátnőjét. – Én majd itt elrendezem a dolgokat, ne aggódj… Menj, ha a szíved arra húz! Még mielőtt megöli magát!

- De…

- Indulj, Yume! Belvallom, időnként olyan érzésem van, hogy a démonok sokkal inkább toleránsabbak, mint az angyalok… Menj! Ne kelljen kényszerből hozzámenned valakihez, akit nem szeretsz, csak azért, mert Ő meg tud védeni…

- Azt hiszem, igazad van… - Lebámult a Földre, ahol Shiro még mindig őt kereste, egyre kétségbeesettebben.

- Menj már! – Lökte le nevetve felhőjéről a fehér hajú lányt. – MENJ, YUME!

- Yume… - fásultan ült a megszokott kis padon. – Hát elment… örökre elment… - Maga sem tudta már, mióta ülhetett ott. Talán két órája, vagy hat… esetleg már két napja… Mozdulatlanul ült ott és bámulta a vizet. A nap közben arra járó embereken keresztül nézve bámulta tovább a fényben csillogó kis tavacskát. Agya egyre jobban csak azon kattogott, hol lehet Yume. És ha fent van a Mennyben, mennyi az esélye annak, hogy utána tud menni…

Be kellett látnia, semmi esélye nem volt arra, hogy megleli a lányt… Arra, pedig még kevesebb, hogy bejut utána a Mennyekbe és ott meg is találja. Elgémberedett karjaival húzta magán összébb kabátját. Kezdett hideg lenni körülötte a levegő, de ezt nem az időjárásnak tudta be… - „Kezdek kihűlni… Hát feldobom a talpam? Itt fogok elpatkolni a depresszió közepén?...”

- Shiro… - érintette meg vállát egy apró kis tenyér, fülébe suttogta egy lágy hang a nevét. Szíve kihagyott pár ütemet, szemei hatalmasra nyíltak. Nem tudta eldönteni, álmodik-e, vagy ez a valóság. Lassan fordította hátra fejét, nagyot pislantva. Torka kiszáradt, szíve a torkában dobogott. – „Legyen itt, kérlek, legyen itt és ne csak hallucináció legyen!” Yume… - nyögte. – Yume! – Mint akibe villám csapott, úgy pattant fel a padról, miközben magához rántotta a lányt. – Yume… - zokogott. – Édes Yume… Én annyira sajnálom… Hülye voltam… Én…

- Cssss! – Nyújtotta kecses kis ujját a fiú ajkai elé. – Csss! Ne mondj semmit, Shiro. Tudom, nem haragszom… Itt vagyok, nyugi…

- Ne hagyj itt, kérlek! Ne menj el többet mellőlem!

- Shiro… - pislogott rá kissé meglepve. Azt elvárta, hogy bocsánatot kérjen tőle a srác… De, hogy ennyire őszinte is legyen? A szavak, amik elhagyták a fiú ajkait, meglepték, megrémítették… ugyanakkor boldoggá is tették. – Nem megyek, Shiro… Nem megyek el többet… Veled maradok…

- Yume… - suttogta fülébe a fiú lágyan, halkan, - szeretlek…

Épp a szalonban ültek édes négyesben. Sátán, a neje, húga és annak férje. Épp túljutott azon, hogy felvázolta, mi is történt idősebb lányukkal, mire Ilidan felpattant.

- És hol az a semmirekellő?

- Hát ez az, amit még Vata se tud… - sóhajtott Sátán. – Pont ezt mondom, Ilidan, hogy nem tudni, hol van…. Amit eddig tudnak, az az, hogy valahol Shouten területén van… Azon belül, pedig a fene se tudja.

- Tehát az öcsétek menedéket nyújt neki… A rusnya féreg…

- Az – bólintott rá Nanako. – Drágám, mi lenne, ha leülnél? – Fogta meg férje kezét és húzta vissza, a süppedős kanapéra. Ilidan végül engedett a nő kérésének és visszaült, ugyan még mindig pattanásig feszültek izmai.

- De hogy képzeli… Mikor megmondtam neki, már 20 éve, hogy vegye le a szemét, a lányomról…

- Ilidan, itt a düh nem segít. Ami megtörtént, megtörtént, változtatni rajta nem tudunk – szólt csendesen Kirari. – Ide valami más kell…

- Igaza van… - bólintott rá Sátán. – Ilidan, kérlek, gondolkozzunk tiszta fejjel… - Egy hatalmas robbanás rázta meg a kastély falát. Katonák ordítoztak, parancsokat osztogattak. Sátán és Ilidan gondolkozás nélkül felpattant és rohant a főbejárat felé. A két nő csak döbbenten ült a szalonban továbbra is.

- Mi folyik itt? – suttogta Nanako.

- Ha én azt tudnám… - motyogta Kirari. A percek csak teltek, démonok ordítottak, fegyverek csörögtek, ropogtak. Aztán egyszer csak csönd ült a kastélyra. Hang nem hallatszott, csupán két perccel később lánccsörgés törte meg a csendet. Hangos léptek kopogtak a padlón, nehéz cipők zaját hozta magával az elcsöndesedett épület… az ajtó kitárult.

- Shouten! – állt fel Nanako. – Mi folyik itt, öcsém?

- Nővérem, Kirari – biccentett a hölgyeknek. – Hogy mi folyik itt? Hát nem elég egyértelmű? Hatalom átvétel! – nevetett fel. – Vigyétek őket!