- Eresszetek el! – visongott Rika fogva tartói közt, kik végigvonszolták a folyosókon. – Hé! Ez rohadtul fáj!

        - Leüssük? – kérdezett rá az épp a bőrét nyúzó fickó.

        - Ha leütötted volna is késő lenne – érkezett a tömör, rideg felelet. Rika megpróbálkozott még két kisebb tornádóval, majd megérintette a végzete; egy erős ütés a tarkóját érte és ő erőtlenül hullott fogva tartói karja közé.

        Egy hideg, koszos, mocskos, kemény, félig nyirkos és szálkás deszkalapon kezdett ébredezni. Karjait feje fölött rögzítették súlyos bilincsekkel, míg bokáit a kínzóágy két végéhez külön rögzítették. Szíve szerint, inkább maradt volna a totális kábaságba, semmint, hogy érzékelni kezdje a külvilágot maga körül.

        Orrát megcsapta az álló húgyszag, a vér és a széklet több napos, hetes, hónapos avagy, ki tudja már, hány éves szagának zamata. Érezte, amint egy ízeltlábú rovar – még véletlenül sem egy pók – szalad át kifeszített karján, mire kirázta a hideg. Mezítelen lábánál egy patkányt sejtett, amelyik menten belé mélyeszti fogait. Idegesen rándult meg lába, belerúgva az ott mászkáló bolhafészekbe, mely odébb vonult ennek örömére.

        - Felébredt tán, Rika Úrnő? – gúnytól csöpögő hang jutott el füléig, azonban a szavak jelentését csak lassan fogta fel sajgó feje. Sűrűn pislogva nyitotta ki szemeit, úgy meredt az előtte álló marcona katonára. – Ne aggódjon, itt biztonságban van kegyed… Csak a tisztek léphetnek be ide… Egyelőre… - nevetett fel.

        - Szemétládák… - sziszegte fogai közt a kába lány. Csak egy pillantást vetett a kéjben úszó tekintetre és menten hányingere támadt. – Mit… akar?

        - Tippelj… téged… - hajolt fölé, ördögi vigyorral ocsmány pofáján. Jeges rémülettel bámult fel a fogatlan fickóra, miközben egyetlen dolgot tehetett, mint minden nő ilyenkor; sikított.

        - Vata! – robogott mellé egy tisztje. – Vata! Gáz van! – Lihegett a lila hajú ezredes. – A várból nem kapunk jeleket, semmilyen üzenet nem jött… És a főkapukat is lezárták…

        - A főkapukat? – Meredt rá Vata értetlenül. – Hát hülyék ezek, hogy kizárnak minket otthonról?

        - Nem tudom, Uram, de megtörtént…

        - Oké… Fiúk, fordulunk! – Egy könnyed mozdulattal megfordította fekete lovát, majd a kastély felé indult. – Haza ugrunk, megnézzük mi történt… Nézzük meg, mi van a hátsó kapuknál és a titkos bejáratoknál… Ha ez is Masakazu műve, lepjük meg!

        - Igen is! – ugrott egységesen a sereg szavára.

        - 20 felderítő menjen előre! 5 nézze meg a hátsó kapukat, 5 a rejtett bejáraton jusson be és derítse, ki mi folyik odabent! A többiek próbáljanak eljutni a várig és valami üzenet félét kihozni onnan! 20 perc múlva találkozó a nyugati bejárattól, 10 kilométerre lévő tisztáson. Addigra mindenki tudjon meg minél többet és szedjük össze magunkat, mert itt valami nagyon nincs rendjén!

        - Masakazu Nagyúr! – nyitott be egy fickó a bárdját élezőhöz. – Egy kis ajándék, Shouten Nagyúrtól!

        - Hmm? – nézett fel ügyködéséből a férfi. Arcára széles mosoly ült ki, mikor megpillantotta a két belépő katonát és a karjaik közt vergődő lányt. – Oh, meseszép ajándék, igazán hálás vagyok érte… - vigyorgott nagyban.

        - Eresszenek már el! – rántotta ki karjait az erős szorításból a zöld hajú lány, ám, mikor fel is fogta, kihez hozták, visszahőkölt. – Mi lenne, ha mégis csak veletek mennék?

        - Jó vicc volt, szajha… - vetette oda a bejelentő, majd az ajtó csapódott mögöttük. Ayu bambán bámulta az orra előtt becsapódó ajtót.

        - Szajha? – motyogta lefagyva.

        - Miért nem jössz beljebb? – fogta meg gyengéden vállát Masakazu, máris egy szék felé terelgetve a lányt. – Foglalj csak helyet, itt nincs mitől félned…

        - Valóban? Ezt jó hallani… - találta meg végre hangját a lány. – „Ki kell jutnom innen…”

        - Kellemesen utaztál?

        - Hát persze… - felelt vidáman, majd csendesen morogva hozzá tette, - a trónteremig….

        - Értem… Ha nem probléma, ezt még befejezem, utána készségesen állok szolgálatodra…

        - Jó… Hol van Kain? – tette fel az egyetlen kérdést, mely különösebben izgatta, a szabadulását mellőzve.

        - Nos, a feje nem sokára itten lesz… - rúgott röhögve a lány elé egy véres dobozt, melyben összeütődött jó pár lenyakazott fej. Hulla fehéren, hányingerrel küszködve próbálta odébb rúgni a ládát, de nem járt sok sikerrel. – Mi baj, hercegnő? Csak néhány fej… Talán kegyedet még nem tanították meg gyilkolni? Nem gond, megtanítom én! Elsőnek, mondjuk, lecsaphatod a jegyesed fejét, majd annak az öccséét és apádét… A maradék az enyém, nekem is kell egy kis szórakozás… - Ayu csak bambán ült a széken. Érezte, amint a világ forogni kezd vele és próbálta eltűntetni szemei elől a lidérces rémálomnak is beillő képet, amint egy emelvényen áll, bárddal a kezében, mögötte Masakazuval, aki karjait lefogva, lecsapatja vele Kain fejét… A férfi csak röhögve szemlélte vívódását. – Utána, pedig, a saját ágyadban háglak meg, mint egy kutyát szokás… Szuka!

        - Hé! Ez Ayumi hangja! – Lapult a vékony falhoz Ikuto. Néhány percen belül Kai, Ryo és Kain is a falhoz vonszolták láncaikat és hallgatóztak.

        - Én megölöm… - sziszegte Kain. – Hogy merészeli…

        - Css! – intették le. – Hátha mond valami értelmeset is…

        - Kötve hiszem… De legalább, nem erőszakolja meg még egy darabig…

        - Vagy csak kikészíti lelkileg, hogy még kevesebb ellenállásba ütközzön… - morogta fogai közt Ryo.

        - Hát akkor nagyon jól csinálja, mert szerintem Ayumi beájult… - utalt a tompa puffanásra Kai.

        - Ha csak egy ujjal is hozzá ér… - vicsorgott Kain.

        - Fogd vissza az erődet… - szólalt meg egy idősebb tiszt. – Ezt a cellát varázslat védi, nem juthatunk ki magunktól…

        - Ha nem jött volna menten ilyen aljas trükkökkel… - sóhajtott Sátán.

        - No, meg, ha egy kicsit jobban felkészülünk… - tette hozzá Ilidan.

        - És, ha nem most küldjük el Vatát… - motyogta egy fiatal tiszt, aki nagyon bízott felettesében.

        - Akkor most nem itt ülnénk… - szögezték le mindnyájan egy hatalmas sóhaj kíséretében.