Yume idegesen nézett Shirora. A démon a lehető legnagyobb nyugalomban ült egy kényelmes fotelben, a könyvtárban és a lámpafényben olvasott.

            - Mondd, téged egyáltalán nem érdekel, mi lesz ennek az egésznek a vége?!

            - Hűtsd le magad – vetette oda közönyösen. – Sátán majd megoldja. Meg James. Ne is törődj velük…

            - De hát…

            - Yume – vágott a lány szavába a srác. – Tudsz tenni valamit az ügyben, azt mellőzve, hogy megöleted magad? – nézett a lányra szúrósan, mire Yume elhallgatott, de ellenkezni se igen maradt kedve.

            - Nem… - nyögte.

            - Akkor ne is pattogj ennyit, mert csak idegesítesz vele…

            - Hát ha csak idegesítelek, el ismehetek…

            - Yumeee… - sóhajtott mélyet Shiro. – Mégis, hová mennél?

            - Akárhová! – vágott vissza. – Akárhová, ahol nem zavarom és idegesítem a drága jó urat!

            - Gyere ide… - csukta be könyvét és szegezte tekintetét a kék szemekbe. – Gyere ide, te bolond… - nyújtotta felé kezét. Az angyal kissé bizonytalanul, de csak elfogadta a felé nyújtott kezet, ám mire felocsúdott döbbenetéből, már Shiro ölében találta megát. – Na, szóval… - kezdte dorombolva Shiro. – Mit kell itt parázni, hmm? Mesélj szépen Shiro bácsinak…

            - Eh… Pedofil bácsi…

            - Csak mesélj, angyalkám, ennek a bűnös léleknek, ki bármikor meghallgat – mosolygott rá édesen.

            - Muszáj így nézned?

            - Mesélj!

            - Uh… Én csak… Nem akarok kavarodást… Most kettőnk miatt áll a bál és…

            - Állj! – csitította el Shiro. – Ez így hülyeség. Ne menjünk át Rómeó és Júliába, jó? Nem kettőnk miatt van. Az, hogy mi ketten együtt vagyunk itt, pont hogy hidegen hagy mindenkit. Ürügy kellett nekik ahhoz, hogy megpiszkálhassák egymást, ennyi az egész. És mi lettünk az ürügy. Érted?

            - Ezt meg honnan szeded? – pislog a csillogó, zöld szemekbe.

            - Utánanéztem dolgoknak – bök a könyvkupacra, mely körülöttük áll. – Semmi más nem kellett nekik, mint ürügy. Most miért lepődtél meg? Hiszen mindig ez van, ha valahol két nagyhatalom van… Ürügyet keresnek, hogy beleköthessenek egymásba, hogy kirobbanthassanak egy-egy háborút, átrendezzék az erőviszonyokat… Ennyi az egész.

            - Ha te mondod… - hagyta rá valamelyest nyugodtabban Yume.

            - Mondom is – somolygott rá Shiro. – Na, menjünk aludni… - kapja karjai közé a lányt. – Játszunk ma este?

            - Heh? … Óh, te… PERVERZ! – nevet rá Yume. – Meglássuk, még meglássuk. – Shiro csak somolyogva bandukolt vele a hálószoba felé.

            - Gyertek csak, nem harap – szól hátra Sátán a nyomában osonó lányoknak.

            - Ez úgy hangzott, mintha csak aludna… - jegyezte meg Ame.

            - Mert így is van – vigyorgott rá apjuk. – Az öreg Lucifer csak alszik, idelent… - Indul tovább a hosszú folyosón.

            - Alszik? De hát, azt mondtad, fel kell támasztani!

            - Apátok mikor volt híres a pontos fogalmazásokról? – pillant hátra Sátán válla fölött.

            - De hát… - nyögték. – Akkor nagyapa is alszik valahol?!

            - Nem, a többiek meghaltak… Aki harcban pusztul, meghal. Lucifer, nos, ő inkább úgy döntött, ledől aludni, és hagyja érvényesülni a kölyköket.

            - Mióta alszik? - tette fel a költői kérdést Rika.

            - Hogy mióta? – töpreng el Sátán. – Nem is tudom… Elég régóta… Talán, mióta ükapa lett… Ha jól tudom… - dünnyögte.

            - Hányszor ébresztették fel?

            - Még egyszer se… - húzta el száját Sátán. – Éppen ezért, jobb lenne, ha nekem se kéne megtennem… Viszont, ha nem teszem, akkor a Pokol átírhatja nevét a Második Mennyországra.

            - Ebben is van valami… - hagyták rá. Az utat csöndben folytatták. Mélyen a palota alatt jártak. A folyosók itt már vizesek és hűvösek voltak, méteres patkányok rohangáltak rajtuk a sötétben a fellobbanó fáklyafénytől riadtan. A pókhálók átérték az egész folyosót, és ha csak egy is szikrát kapott, felragyogott az egész, míg felragyogva porrá nem égett, s a földre nem hullott. Ős öreg őrök szellemei lebegtek őrhelyeiken a porladozó csontok fölött, hatalmas monstrumok lábai mellett siettek el, ám a szörnyetegek rájuk se hederítettek a hatalmas folyosókon.

            - Isten hozott az Al - palotában… - szólalt meg Sátán nagy sokára, mikor egy bálterem méretű körcsarnokba értek. A lányok csak csavargatták fejüket, a boltozatot keresve, ám az beleveszett a sötétségbe. Sátán csak somolygott a négyesen. – Ne keressétek. Jóval nagyobb, mint a miénk. Lucifer nem aprózta el. Gyertek, erre megyünk tovább… - indult el balkéz felé. Talán a hatalmas körcsarnok közepénél járhattak, mikor előttük a sötétben megmozdult valami. Valami, ami nagyobb volt, mint bármi más eddig a folyosókon. Valami, vagy valamik. Legalábbis erről árulkodott a halk sustorgásuk.

            A pislákoló fénykörbe elővánszorgott egy komornyiknak öltözött élőhalott. Monoklija mögött egy egér rágcsálta lelkesen agya maradékát, fejének másik fele már régóta hiányozhatott.  Baljában egy könyvet szorongatott, majd jobbját csak lógatta.

            - Segíthetek? – recsegte túlvilági hangon. Sátán meg se rezdült, úgy meredt az előkeveredett ürgére, ám a lányok kissé húzták a szájukat, hogy a visszatartott nevetéstől vagy a nem tetszéstől, az már rajtuk múlott.

            - Darwin – biccentett felé Sátán. -  Ideje volna felébrednie Lucifernek, nem gondolod?

            - Lucifer Nagyúrnak nem szabad felébrednie… - recsegte a zombi, kinek agyát egy egér majszolta. - Még ötezer évig aludnia kell.

            - Ha még hagyjuk aludni ötezer évig, mire felkelne, nem lesz Pokol, amit uralhat.

            - De hát az Úr maga parancsolta, hogy ne keltsük fel, ha most felébresztik, szörnyen dühös lesz.

            - Mit nem értesz azon, Darwin, hogy ha még sokáig hagyjuk aludni, nem lesz mit uralnia?! Szerencsétlen élőhalottak, pont ezért utállak titeket. Csak az adott parancs érdekel titeket, más nem! – csattant fel idegesen Sátán. – Menjetek hátrébb! – förmedt lányaira. – Át kell törni rajtuk…

            - Segítsünk?

            - Nem kell, maradjatok veszteg. Egyébként… A mögöttük lévő folyosón, balra a második ajtó. Ott alszik Ő. No, hátra!

            - Igenis… - húzódtak hátrébb három lépéssel. Sátán levetette emberi alakját, s teljes erejében tündökölve állt elő. A fáklyát hátradobta lányainak, majd egy csettintéssel meggyújtotta az összes fáklyát a teremben. A lányok szeme elé rég elfeledett szörnyek társadalma került, kiknek bizarr látványunkon kívül erejük lehetett még bizarrabb.

            Volt ott ember, akit piócák tömkelege lepett be, ezek lábainál kutyák csaholtak, kiknek hátából csápok álltak ki. A falakból halott kezek nyúltak az élők felé, egyesek bilincsbe verve, mások szabadon kalimpálva. Ahol nem karok nyúlkáltak, ott a lehető legkülönbözőbb méretű és kinézetű, génkezelt bogarak; lárvák, lepkék, csótányok mászkáltak, röpködtek vérre szomjazva. A hatalmas folyosó bejárata előtt tömegével álltak még a szörnyek. Volt ott olyan emberszerű teremtmény, kit fém fedett és a közelében állókat felnyársalta, mint egy sün. A másiknak az agya többszörösére dagadva lengett a hátán, itt ott beleveszve az erekkel dúsított bőrbe egy-két szemmel. Akadt olyan ember formájú teremtmény, kinek törzséből csak gerincoszlopa maradt, és bordái a semmibe lengtek, emellett még a lapockájából álltak ki mindenféle csápok. Voltak szerencsétlen sziámi iker zombik, emberek és egyéb teremtmények egyaránt, a földön összenőtt vagy épp magányos óriáskígyók tekeregtek, kimérák csúsztak-másztak. És a szörnyetegek kavalkádjában meglelhetők voltak még a csigára emlékeztető csúszómászók, kiknek belső szerveik borították erősfalú bőrüket, ám vakok voltak, s csápokkal táplálkoztak. És a földtúró óriásgiliszták, kiknek szájuk négyfelé nyílt, és mint a négy részében hatalmas és sok-sok fogsor lapult, ráadásul hő érzékelővel látott.

            Sátán felmérte az ellenfél széles táborát, kik elfoglalták a fél termet. Szája őrült és eszelős vigyorra húzódott, majd nekiesett a díszes társaságnak és szétcincálta, megsemmisítette valamennyit.

            A terem néhány óra leforgása alatt üres lett és vérben úszott. A földet belsőségek és tetemek ezrei borították és vérbe fagyva hevertek ott a cefetek és cafatok. Sátán elégedetten nézett végig munkája eredményén. Amúgy is rossz napja volt és egy ideje már ki akarta tombolni magát, de valami mindig közbejött.

            Lecsillapodva, hideg fejjel indult tovább. Véres kezével intett a lányoknak, hogy kövessék nyugodtan. Szabad az út…

            Az ajtó csapódására ébredt. Morogva fordult a másik oldalára. Nem akart még felkelni, fáradt volt még és álmos. Az előző jó néhány évben nem aludt egy szemhunyásnyit sem és most végre ki akarta pihenni magát, ám ennek ellenére, alig aludt egy napot, erre nem felverik?!

            - Ki vagy és mit akarsz? – ásít mélyet, a falat bámulva. Egy pár percig szemezett a kukaccal, mely az orra előtt araszolt, majd unottan odébb pöccintette.

            - Lucifer Nagyúr… - szólalt meg Sátán csendesen, - ideje volna felkelnie.

            - Mégis miért? – morog a takaró alól. – Hagyjatok békén, fáradt vagyok…

            - Uram… - nyögte ki nagy nehezen Saemon. – Ön már több mint ötmilliárd éve alszik…

            - Na és? Kit zavar? Hagyjál!

            - Khm, ötmilliárd éve alszik, Uram.

            - Öt? – dünnyögte Lucifer.  – Az nem is olyan sok…

            - Milliárd – ismételte önmagát szépen, lassan Saemon. – ÖTMILLIÁRD.

            - Aha, jó… HOGY MENNYI!?! – pattan fel az „öreg” Lucifer, beleveszve a takaróba. – Mi a jó büdös fenéért nem keltettetek még fel, Darwin?!?

            - Uram, Darwin halott… Úgy két órája…

            - Ki a fészkes jó fene vagy te?! – mered rá dühösen Lucifer. Hosszú, fekete haja előreomlott, sötétzöld szemei, mint a macskáé villogtak a sötétben. Az alvástól elnyűtt és kinyújtott fehér pólója csak úgy világított a sötétben. Karakteres arca, mely angyali volt, eltorzult a dühtől, vonásai megmerevedtek és más sokkal inkább tűnt démoninak, mint angyalinak. Feje búbján megjelentek a tűhegyes szarvak, s előkerültek a fekete tollszárnyak is. A démonúr egy csettintéssel magára öltötte legújabb gúnyáját; egy fekete nadrágot és egy inget, majd kikászálódott ágyából cipőben. – Még nőket is hoztál magaddal, nem szégyelled magad? Ki vagy te, és hol van Darwin? Had tekerjem ki a nyakát annak a félkegyelműnek… Megmondtam neki, hogy senki se zavarjon, ti most mégis itt vagytok… - S miközben ő közeledett, a lányok egyre inkább csak hőköltek hátra, míg hátuk falnak nem koccant.

            - Lucifer… - békítette Sátán. – Saemon vagyok, a véred. Ők itt a lányaim; Akuma és Ame. A másik kettő a húgom leánya; Ayumi és Rika.

            - Eh, vagy úgy… Remek, újabb családtagok… Fiad mér nincs? A nőkkel csak a baj van…

            - Hé, érek annyit, mint egy töketlen idióta! – csattant fel dühösen Akuma.

            - Na, azt majd meglátjuk… - dünnyögte Lucifer. – Hol van Darwin?

            - Alig két órája öltem meg, mert nem akarta engedni, hogy felébresszem…

            - Vagy úgy…  - morogta. – Szóval Darwin valamit rohadtul félreértett, mikor hátrahagytam neki, hogy ötezer éven belül keltsen fel… Vagy ő, vagy a nejem… Tényleg mi van… Hülye kérdés… Már biztos halott, hisz halandó volt… Eh… UTÁLOK FELKELNI!!!!!!