- Ayu… - kapta oldalra fejét Kain. – „Teljesen meghibbantam, hogy most is őt hallom? Vagy Kai és Ikuto képtelen rá vigyázni a toronyban? Talán veszélyben vannak?...” – töprengett.

             - Tűnj onnan! – rántotta félre Ryo.

            - Mi van? – meredt rá az ezüst hajúra, majd Masakazura, ki hörögve hevert a padlón. Bal lapockájából ömlött a vér. – Ez meg, hogy sérült meg hátulról?

            - Honnan tudjam?!  - ordított fel Ryo. - Hé! Te is látod, azt az árnyékot?

            - Mi lehet az? – meredt a Masakazu fölé tornyosuló fekete foltra a farkas démon.

            - Nem tudom… - dünnyögte Ryo. – De most épp időben jött…

             - Míg nekünk nem esik… - morogta Kain. – Mi legyen? Ilyet még nem láttam…

            - Még szerencse, hisz kölykök vagyunk…

             - Ryo… kuss… - vetette oda a macskának lelombozva.

             - Most mér? Fáj az igazság?

             - Inkább figyelj a kis szökevényre! – ugatott. Dühítette figyelmetlenségük, amiért a párducnak volt esélye a szökésre, ráadásul még fegyvert is szerzett és ismét megtámadta őket.

             - Mi a… Kain! – bökte oldalba Ryo a másikat, ezzel figyelmét ismét a Masakazu fölött lebegő árnyékra terelve.

            - Höh? Ez meg?!? – A gomolygó ködfelhőből egy katana tűhegyes pengéje bukkant ki, majd csapott le a földön heverőre, ezáltal lecsapva annak fejét a nyakáról. A kard balján egy hosszú sárkány tekergett végig.

             - Te… ez nem Rika Úrnő díszkardja?

             - Ami mindig a falon lóg? Neked is úgy tűnt? De ez képtelenség…

             - Mégis, mi folyik itt? – Ryo irtózva lépett hátrébb a lábai elé guruló fejtől. Az árnyék lassan felszívódott. Ismét kettesben álltak a folyosón, előttük a lefejezett Masakazuval.

             - Sátán nem fog örülni…

            - És ez neked újdonság?!? Egyáltalán, mi a fenéért néztél oldalra, mikor kis híján lecsaptak?!?

             - Miért ordítasz velem? Nem vagyok süket… Ayumit hallottam…

            - A toronyban ül és kutya baja. Mi a francért hallottad?!? – fújt a macska dühösen.

             - Ryo, lehiggadnál? Kezdesz idegesíteni. Hallottam és kész… Most már úgy is mindegy. Menjünk, segítsünk a többieknek.

            - Shouten ellen? – rázza meg fejét Ryo. – Nem hiszem, hogy sokra mennének velünk. Inkább hajkurásszuk a lázadókat Vata katonáival. Annak még van értelme.

            - Van benne valami… - morogta Kain, miközben unottan odébb rúgta Masakazu fejét. – Ha rájövök, mi történt ezzel itt…

             - Jaj, haver, nehogy már ezen rágódj. Örüljünk annak, hogy vége van.

             - Jah… Legalább nem bántja többé Ayumit… - vigyorgott. - No, menjünk…

            - Az udvaron, még vannak, szerintem egy páran… - Lelkesült fel Ryo is. - Na, go!

             A toronyban lassan ébredezni kezdtek a szendergők. A társaság javát kiverte a víz, izzadtan, kócosan meredtek maguk elé. Eközben Rika nagy szemeket meresztgetett a kezében tartott katanára, melyről folyamatosan csöpögött a vér.

            - Az Álmok Kardja… - motyogta kábán Ame. – Mit keres az nálad?

            - Nem… tudom…

            - Hé, miért álmodtam azt, hogy Rika ki akart nyírni minket, de végül valaki mást vágott le? – csipogta a felriadt holló.

             - Amiért mi is, Kai… - szólt csendesen Ikuto.

            - Hugi…

            - Remek… - duzzogott Akuma. – Megint én vagyok az utolsó, aki megszerez egy új képességet…

             - Új képesség… - dünnyögte Rika. – De miféle?

             - Morbid… - felelte kurtán Ame.

            Egy szerencsétlen kis szolgáló szaladt be a könyvtárba, mely egykoron még Luciferé volt. A hatalmas ajtót bezárta maga mögött, majd a zárolt részleghez sietett, melyben még Első Lucifer könyvei hevertek. Egy gyertya fényénél pislogva kereste a neki kellő könyvet.

            A legsötétebb, legdohosabb sarokban rátalált a régi könyvek legöregebbikéjére: „a jóslatok nagy könyvé”-re. Elégedetten vigyorogva emelte ki a súlyos és poros könyvet a többi alól. Ez még az eredeti nyelven íródott, azon, melyen a pokol teremtményei születtek. Ám az évek során ez a nyelv számtalanszor megváltozott. Minden uralkodó módosított rajta valamicskét. Még ott a lapok fölé kuporodott. Tudta, mit keres benne… Azt a bejegyzést, mellyel a világok végét jósolták meg.

            Vagy két éve hallotta, amint a fordítók vitatkoztak a jóslaton. Nem tudták eldönteni egy szónak a jelentését. Ő akkor még csak tanulta ezt az ősi nyelvet, ám ha ismerte volna a szövegkörnyezetet…  Azonban a könyvnek még csak a közelébe sem engedték. Éppen ezért kereste fel Shoutent. Egy évébe került, míg rátalált és újabb egybe, míg rávette, hogy hallgasson rá. A hatalmas démon mit se sejtett abból, hogy egy törékeny kis démonnőnek ugrál, kinek annyi ereje volt, mint egy lepkének. Semennyi. Csupán jól forgatta a nyelvét. Addig magyarázott a fickónak, míg az maga is el nem kezdte elhinni önmagáról, hogy van esélye a fivérével szemben. A nő, pedig csak erre várt. Mikor a legnagyobb volt a felfordulás, és a kutya se tartózkodott a könyvtárban, felkereste a zárolt részleget. Papírra vetette a jóslat eredeti és felújított szövegét – utóbbit a legújabb kötetből kereste ki, azzal már ott se volt.

            A díszes kertbe sietett és meg se állt egészen a patakig. A víz folyását követve rátalált egy emelvényen álló jókora kristályra. Azon belül egy nyílvessző alakja rajzolódott ki. Neki az utóbbira volt még szüksége. A vízből kiemelt egy követ és azzal kezdte el feltörni a kristály védelmét. A kövek sorra törtek szét kezében, ám a kristály is töredezni kezdett. Mikor már vagy fél órája mást se csinált, mint kopácsolt, olyan erővel, hogy tenyere felrepedt és ömlött belőle a vér, a kristály meghasadt és elérhetővé vált a nyílvessző. Gondolkodás nélkül csavarta bele egy rongyba, majd bevágta táskájába a papírok mellé.

            Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is. Egy kék békán kívül senki se látta ténykedését. Hogy a fivérek mit művelnek egymás között, nem az ő dolga volt. Ő csak a magot ültette el, a felelősséget a hajtásért, nem vállalta. Úgy eltűnt, mint a kámfor. Hírét se lehetett hallani…

Saemon elégedetten vigyorgott öccsére. A kisebbik fivér fél karját elvesztette, több sebből vérzett és legyengült. Vata félájultan hevert a hálószoba közepén, ugyanis Shouten bő félórája átvágta a falon. Ilidan a nagykaput döntötte ki nem éppen pehelysúlyával.  A démon átbukfencezett a korláton és a kastély előtti tóban landolt.

Saemon sikeresen védte magát és támadott.  Shouten akkor már nem volt jó állapotban. Vata addig tépte a lábait, hogy mostanra alig állt meg a lábán. Ilidan, ugyan csak hárítani akarta az egyik csapást, amit Sátánra mért volna a démon, mikor a két penge megcsúszott és így Shouten búcsút intett bal karjának.

Sátán lihegve állt öccse fölött, törött kardja hegyét a kisebbik torkának szegezve. A testvérpár vicsorogva nézett egymásra. Majd Saemon lassan összeszedte magát és megszólalt:

- Csak… egy jó indokot mondj… arra, hogy miért… ne öljelek meg…

- Fordulj fel, bátyám… - nyekeregte vért köpve. – Ha ezek… ketten nincsenek…

- Akkor ugyanígy… elverlek… Csak nem egy nap alatt, hanem három alatt… Ezt te is… tudod…

- Persze… - gúnyolódott Shouten. – Mire vársz még? … Ölj meg! … - mordullt fel. – Vagy… még erre is… képtelen vagy?

- Ne viccelődj, öcsi… - Morgott Sátán. – Mondd, mi történt köztünk, amiért így kell ennek végződnie? – tette fel a költői kérdést.

- Apánknak csak egy trónja volt… és két fia…

- No, igen… De egész királyságot kaphattál volna a halandók között… - bólintott rá a közel háromezer hétszáz éves uralkodó.

- Halandók közt… - nyögte megvetően.

- Miért… támadtál ránk?

- Hmm?

- Ugye nem feltételezed rólam, kedves öcsém, hogy elhiszem, hogy mindezt magadtól találtad ki?

- Egy nő állt elő az ötlettel, ezt elismerem. De semmit se tudok róla. Folyton feketében jött-ment, az arcát is elrejtette. Semmit se tudok róla. Csupán felvetette, hogy mi lenne akkor, ha nem maroknyi seregekkel támadnék, hanem egy rendessel.  Nem tudom, miért volt ez neki jó… - felelt tömören.

- Értem, szóval egy nő. Erős?

- Annak tűnt… Bátyám… - ujjait kardja markolatára fűzi lassan.

- Mondd.

- Ég veled… - Oldalra gurul, majd felpattan és ezzel a lendülettel már csapná is le bátyját, ám az gyorsabb volt, mint ő. Amint felállt, leszúrta öccsét.

- Ég veled, Souten – felelte utoljára a földre hanyatlónak. – Ég veled…