Alma feldühödve osztogatta parancsait az előkeveredő embereinek, ám azokat, mintha elnyelte volna a föld. Egy egész órája csak arra ment rá, hogy előkerítse a társaság nyolcvan százalékát. Mostanra már csak egyetlen démon hiányzott az iratrendezők közül. A lehető, legjelentéktelenebb személyt keresték már egy ideje, mikor Alma elkezdett gyanakodni. A kastély személyzetének minden tagja megkerült az ütközet utáni órákban, csak ez az egy lány hiányzott még este is.

- Nagyúr! – állt kelletlenül főnöke elé. Tartott tőle, hogy ha gyanúja beigazolódik, akkor szörnyen nagy bajba kerül, elvégre is, az ő beosztottjáról van szó…. – Nagyúr, sehol se találjuk Erikát…

- Ezt hogy érted, Alma? – meredt rá Sátán. Trónterme közepén állt neje oldalán, átbeszélve néhány dolgot Ilidannal és Nanakoval. Most mégis értetlenül meredt Almára, aki láthatóan egyre idegesebb lett.

- Egyszerűen eltűnt, Nagyúr! Nem találjuk sehol… Még csak a holtteste se került elő… - Amint megpillantotta a férfi dühtől eltorzuló arcát elhallgatott.

- Hát akkor kerítsétek elő! – rivallt rá Sátán, mire összerezzent. Hosszú-hosszú ideje most hibázott másodszorra, mióta Sátánnak dolgozott.

- Igenis – hebegte, majd, mint a villám, eltűnt a teremből. – Kerítsétek elő azt a nyomorékot, vagy élve, vagy halva, nekem mindegy, de holnap reggelig kerüljön elő! – mordult rá szolgáira. – Mindent tudni akarok róla, ami vele történt az elmúlt időszakban! Gyerünk! Hol láttátok utoljára és mikor?

- Oh, nem is tudom… Tegnap még a D részlegen rakosgatta az iratokat – jegyezte meg egy szemüveges, görnyedt hátú férfi.

- Mielőtt Shouten felbukkant a Zárolt részlegbe akart bejutni – cincogta egy törékeny kis nő. – Vagy legalábbis beszélt az egyik őrrel.

- Őrség! – kiáltott a lány. – Ti mit tudtok erről? – szegezte a kérdést a felbukkanó démonoknak.

- Velem beszélt… - nyögte az újonc. – Érdeklődött, hogy merre felé lehetnek a legrégebbi írások…

- Válaszoltál neki?

- Nem, hiszen még magam se igazodok ki a könyvtárban… - nyekeregte a srác.

- Helyes. Mit tudunk még? – folytatta a faggatást Alma.

- Mikor Sátán Nagyúr harcba bocsátkozott, eltűnt. Előtte még mellettem volt, aztán azt mondta – kezdte az egyik tudósféle, - hogy haza megy, mert így nem lehet dolgozni… Azóta nem láttam.

- A lakása viszont üres, senki se tudja, merre lehet – tette még hozzá egy lány, aki jó barátnője volt Erikának. – Semmit se tudok róla, Asszonyom.

- Óriási! Hogy magyarázzam meg ezt Sátánnak?! – nyögte Alma. – Ráadásul még Nakrissza és Kiriko is! Őket kivégzik, de lassan én is lógni fogok, velük együtt… - fejcsóválva töprengett valami megoldás félén, ám azt sehogy se talált. – Keressétek tovább… Akár a határokon túl is… - tette még hozzá, mire beosztottjai szétszéledtek a birodalom határain belül és kívül.

- Nincs mese, Bátyám – szólt Nanako. – Itt már csak Ő segíthet…

- Ő totál ki fog borulni – morogta Shouten. – Évek óta alszik… Már ha minden igaz és nem csak mese… Ki tudja, igazat mondott e egyáltalán a bácsikánk mikor még csak kölykök voltunk?!

- Bíznunk kell abban, hogy az öreg igazat mondott – morogta Ilidan. – Ugyanis ide Lucifer kell… Ha James igazat mondott és azok ott fönt háborút fognak kirobbantani Shiro és Yume ürügyén….

- Küldjük haza a lányt…

- SÁTÁN! – rivallt rá Kirari. – Ez nem vetne rád jó fényt! Ha visszadobod a lányt, Lucifer még jobban kiborul! Hiszen Ő is angyal volt egykoron! Ha Yumét visszaküldöd menedék nélkül, akkor az összes angyalt vissza kéne küldened! Az élen Luciferrel és leszármazottaival, vagyis MINDENKIVEL! Érted?

- Pont ezért patthelyzet, ami van! – csattant fel dühösen a férfi. – Ha a lány nem lenne itt…

- Akkor keresnének másik indokot – szólt közbe Ilidan. – Hálás vagyok Jamesnek, hogy ezt nem a lányok előtt mondta el. El tudjátok képzelni a reakcióikat?

- Totál kilennének…. – huppant le székébe Sátán. – Szóval azt mondjátok, ébresszük fel?

- Volt ideje kialudni magát – felelt mosolyogva Nanako. – Mi lesz a két fordítóval?

- Eh, hozzuk rájuk a frászt és legyenek megfenyítve, aztán füst… Alma szerint ők a legjobb emberei, csak aznap valószínűleg, kicsit becsíptek… Kapnak még egy esélyt.

- És Alma elveszett embere, aki állítólag mindent megszerzett?

- Majd Lucifer mond rá valamit… Ő most a legkevesebb…. Jagger! – szólt, mire egy fiú lépett a terembe.

- Uraim! Úrnők! – hajolt meg mélyen. – Miben lehetek szolgálatukra?

- Eredj, szólj a konyhán, hogy ma este igazi lakomát akarok látni az asztalon, több főre! És szólj a lányaimnak és az őreiknek is, hogy ma estére öltözzenek fel normálisan, de mégis, elegánsan! Most menj! – a kék hajú távozott.

- Igenis! – bólintott, azzal eltűnt. – Kirari, Nanako, megtennétek, hogy figyeltek a lányokra? – A két nő bólintott, majd elindultak az ajtó felé.

- Ilidan, kérlek, maradj itt és őrizd a termet és….

- Helyettesítelek, ne aggódj. Menj csak.

Saemon megindult.  Ment egyenesen a börtönblokk felé, s meg se állt annak legvégéig. A legelhagyatottabb, legkopárabb, legrégibb és legmocskosabb cella előtt állt meg. Egy öreg, rozsdás kulccsal felnyitotta a zárat, majd belépett. Maga után behajtotta az ajtót. Mély levegőt vett, melyet lassan kifújt. Ideges volt, nem is kicsit.  Hiszen a Pokol Teremtőjéhez készült.

Átvágott a három négyzetméteres cellán, majd hátat fordított a falnak. Csoszogva indult vissza a rácsok felé. Cipője orra előtt egyre nőtt a porladós rothadó szalma, elkeveredve az egér és patkányürülékekkel, maradványokkal és csontokkal, vérrel, cefetekkel és cafatokkal. Egy kiálló kőbe ütközött bal cipője. Odébb rúgta a mocskot, majd a kőre lépett.

Lábai előtt a kövek elmozdultak, s lassan kirajzolódott egy csapóajtó fedele. Lehajolt, s felemelte az ajtót. Doh és penészszag áradt fölfelé a nyirkos levegőjű üregből. Minden félelmét és kételyét félresöpörve lépett rá a legfelső lépcsőfokra. Innen már nem volt visszaút. Végig kellett csinálnia, ha nem akart mindent elveszíteni. Elindult lefelé a meredek lépcsősoron, s végül, lecsukta feje fölé a csapóajtót.

A legvadabb éjszaka sötétje telepedett rá, mintha csak behunyta volna szemeit. Néhány kanyar után, ahogy araszolt lefelé a csigalépcsőn, a falak mentén foszforeszkáló kövekre és rovarokra lett figyelmes, melyek megvilágították útját.

- „Nyugalom, nyugalom – dünnyögte magában. – Lucifer nem sebezhetetlen. Minden teremtmény elpusztítható. Csak érteni kell a módját. Nyugodj meg, Saemon. Nem lesz semmi baj. Lemész, szépen bekopogsz, elmondod mi bajod, aztán jöhetsz is…. Akár az ő oldalán is… Viszont… - furakodott be fejébe a kétely gondolata, -mi lesz akkor a fentiekkel, ha berág és téged leöl, s utánad küld mindenkit a halálba? Ostobaság! – rázta meg fejét. – Már a halálban vagyunk! Innen mélyebbre már nehezen küldhet! Ha innen még tovább tud küldeni, akkor tényleg felveheti a versenyt Istennel… Akkor felvirágoztathatja ezt a nyomorúságos helyet, miután az utódai tönkretették, majd megpróbálták helyrehozni egymás hibáit… Gyötrelmes harc ez önmagunkkal s a múlttal…” – zárta le magában az eszement gondolatok csatáját. Tiszta fejjel haladt tovább, lefelé a lépcsőkön, s mikor végre a csigalépcső tövébe ért, szemében már csak az elhatározottság fénye izzott.