Sátán törtetően tört előre a nyirkos folyosókon. A hőmérséklet dermesztő volt, a lehelet, szinte egyből megfagyott, ahogy elhagyta a légutakat. A falakon aprócska és primitív élőlények, démonok és rovarok csúsztak-másztak. Óriási pókhálók at szőttek a falakra, a mennyezetre a túlméretezett pókok, melyek patkányokra és túlméretezett rovarokra vadásztak.  A folyosókon az átlagosnál jóval nagyobb patkányok és rovarok, férgek rohantak, méretes bestiák és óriási szörnyetegek jártak-keltek. Ezek többsége egyből eltűnt a folyosókon baktató Saemon elől. Gyávák voltak, s bár óriásiak, mégis csak gyengék. Persze, volt, amelyik erősebbnek hitte magát. Az ilyenek a falon végezték vérrel körbevett plakátként, s svédasztalként a többi élőlény számára.

Saemon bosszankodott. Nem győzte letépkedni, félresöpörni a hálókat, ám mintha még ez se lett volna elég, azt se tudta, mit is keres igazán, csak annyit tudott, hogy idelent van valami, amire szüksége van. Időérzéke és fagyott ujjai azt súgták neki, hogy már órák óta kutyagol s keresgél… eredménytelenül. Egyszer csak megtorpant. A sarkon lévő kőszobor furcsán ismerősnek tűnt neki. Mintha már járt volna mellette. Mellé érve letépett egy darabot ruhájából, rögzítette rajta, azzal tovább ment. Alig húsz perccel később, mikor ismét megpillantotta a szobrot, elborzadva tudatosult benne, hogy körbe-körbe jár. Kérdés csak, hogy mióta.

Gondosan ügyelt rá, hogy most másik irányba haladjon, és még véletlenül se kerüljön ugyanarra a folyosóra vissza. Azonban erőfeszítése hiábavalónak bizonyult termeken és folyosókon keresztül: ismét a szobornál találta magát.

- LUCIFER! – csattant fel dühösen. – Engedj utamra! – Válasz nem érkezett. Saemon tett még egy próbát az utakkal, ám ismét ugyanoda ért vissza. Türelme fogytán ismét megindult előre. Ám a kanyarhoz érve, ahelyett, hogy követte volna az utat, újat vágott magának a falba. Elégedetten nyugtázta, hogy végre eddig nem látott folyosókon halad és köze sincs többé ugyanahhoz a szakaszhoz.

Egy jókora terembe ért, melynek teteje a meglepő módon égő fáklyák fénykörén kívül esett. A teremben szörnyek hosszú sorával nézett farkasszemet.  Akadt köztükember, akit piócák tömkelege lepett be, ezek lábainál kutyák csaholtak, kiknek hátából csápok álltak ki. A falakból halott kezek nyúltak az élők felé, egyesek bilincsbe verve, mások szabadon kalimpálva. Ahol nem karok nyúlkáltak, ott a lehető legkülönbözőbb méretű és kinézetű, génkezelt bogarak; lárvák, lepkék, csótányok mászkáltak, röpködtek vérre szomjazva. A hatalmas folyosó bejárata előtt tömegével álltak még a szörnyek. Volt ott olyan emberszerű teremtmény, kit fém fedett és a közelében állókat felnyársalta, mint egy sün. A másiknak az agya többszörösére dagadva lengett a hátán, itt-ott beleveszve az erekkel dúsított bőrbe egy-két szemmel. Akadt olyan ember formájú teremtmény, kinek törzséből csak gerincoszlopa maradt, és bordái a semmibe lengtek, emellett még a lapockájából álltak ki mindenféle csápok. Voltak szerencsétlen sziámi iker zombik, emberek és egyéb teremtmények egyaránt, a földön összenőtt vagy épp magányos óriáskígyók tekeregtek, kimérák csúsztak-másztak. És a szörnyetegek kavalkádjában meglelhetők voltak még a csigára emlékeztető csúszómászók, kiknek belső szerveik borították erősfalú bőrüket, ám vakok voltak, s csápokkal táplálkoztak. És a földtúró óriásgiliszták, kiknek szájuk négyfelé nyílt, és mint a négy részében hatalmas és sok-sok fogsor lapult, ráadásul hő érzékelővel láttak.

Sátán felmérte a helyi zúzda kínálatát. A szörnyek legtöbbje ős öreg volt, a kihallt-pusztult pokolbeli teremtmények hosszú listájában szerepeltek, s a legkisebb démonkölyök is kívülről fújta az összes támadásukat és gyengéjüket. Akadt egy-két ritkaságszámba menő is, amikről nem sokat tudott, vagy még nem is hallott, de tudta, ezekkel se lesz sok gondja.

- Beengedtek hát Luciferhez? – A díszes társaság felé nézett, majd éktelen ordítással felé indultak, mintha csak most vették volna észre a betolakodót. Sátán elvigyorodott, s a következő pillanatban már tépte-szaggatta a támadókat. – Szánalmas…. – jegyezte meg húsz perccel később, vérben fürödve. – Ez volt az őrség? Elég gyenge…

Elővánszorgott egy komornyiknak öltözött élőhalott. Monoklija mögött egy egér rágcsálta lelkesen agya maradékát, fejének másik fele már régóta hiányozhatott.  Baljában egy könyvet szorongatott, jobbját lógatta.

- Darwin vagyok – recsegte. – Hajnalcsillag komornyikja. Mivel átverekedte magát az őrségen, kötelességem meghallgatni, mit akar. Mondja hát.

- Saemon vagyok, Hajnalhozóval van dolgom, eressz hát utamra – kerítette elő jó modorát Sátán.

- Van talán időpontja?

- Nincsen.

- Akkor nagyon sajnálom, de nem engedhetem tovább. Kérjen időpontot Hajnalcsillagtól, hogy beszélhessen vele.

- Oh, szóval ahhoz, hogy beszélhessek Luciferrel, időpontot kell kérnem Lucifertől. Logikus – bólintott rá. – De nekem most kell vele beszélnem – tette még hozzá, a most-ot kellő képen megnyomva.

- Nem engedhetem.

- Mivel akarsz feltartani? – kérdezte eszelősen vigyorogva. – Az őrség már elveszett…

- Van másodőrség is…

- Oké, nincs pusztán véletlenül egy üres időpontja mostanság Őméltóságának? 64001-et írunk – tette hozzá, mintegy mellékesen.

- 64001-et? - esett ki a könyv az öreg kezéből. – Hazudsz, bitang! Ki vagy hát idegen, mely ármányos család tagja?! Őr’ – kiáltott az őrségért, ám száját betapasztotta Saemon tenyere.

- Csitt, Darwin.  Hiszen már mondtam, Saemon vagyok, az Ármányos család feje. Legalábbis Hajnalcsillag után. És most – nézett az üres, pókhálóval beszőtt szemüregbe, - vagy utamra engedsz néma csöndben, vagy megdöglesz! Emeld a jobbodat, ha az elsőt választod – szólt fagyosan. Darwin esetlenül rántott egyet jobbján, de az nem mozdult. – Pápá, Darwin, legközelebb okosabb leszel! – búcsúzott eszelős vigyorral arcán, azzal a falba verte a zombi megmaradt fejét. Nagyon is jól látta, s tudta, hogy a jobb kar már csak lógott a test mellett.

Elégedetten indult tovább a folyosón. Annak vége a legkáprázatosabb és legvérfagyasztóbb kétszárnyú ajtóban végződött. A díszítés leírhatatlanul káprázatos volt és egyedi, fennkölt és mesélő, ugyanakkor vérlázítóan gyilkos aurájú. Lucifer „szerény” véleménye a Mennyekről, a Halandókról és a saját világáról, a Pokolról, no meg az összes kínzásról, gyilkolásról, a szerelemről, a csalfaságról, az erotikáról és még ki tudja mi mindenről, amit rá bírt mintázni két ajtószárnyra.

Saemon döbbenten állt a trónterem ajtajában. Már értette, miért szóltak úgy a régiek, hogy már maga az ajtó hatással van a lélekre, s a belépő képtelen hazudni vagy akár csak mentegetőzni. Megragadta a koponyából készült kopogtatót és bekopogott. Az ajtó hangosan recsegve, ropogva feltárult, letépve jó néhány pókhálót. A terem sötétségbe borulva várta, hogy belépjen. Összeszedvén gondolatait belépett az őrületet rejtő terembe. Az ajtó hangosan rázkódva csapódott be mögötte, s ő ott maradt a sötétben, látszólag egyedül.

Sustorgás, sok száz suttogó hang töltötte be a termet, míg végül csönd nem lett, s akkor megszólalt egy gyenge öregember, szinte suttogva: - Ki vagy? – Sátán határozottan felelt a kérdésre:

- Saemon vagyok, Akuma és Ame apja, Kirari férje, a Pokol jelenlegi feje, a halott Shouten és az élő Nanako bátyja. Apám Krisztián, nagyapám Robert, dédapám II. Drake, ükapám Robin, ük-ükapám II. Cloud, ük-ük-ükapám Robin, ük-ük-ük-ükapám Drake, ük-ük-ük-ük-ükapám Christopher, ük-ük-ük-ük-ük-ükapám Máté, ük-ük-ük-ük-ük-ük-ükapám Clud és ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ükapám Lucifer, Hajnalcsillag, a Hajnalhozó maga, a Pokol teremtője.

 - Ez jó sor volt! – kacagott egy kislány a terem túlsó felén. – Nem száradt ki a torkod?

- Nem, köszönöm – felelt mély alázattal.

- Mit akarsz itt? – kérdezte egy dallamos és mélyen zengő férfihang a háta mögül.

- Hajnalcsillaggal, a Hajnalhozóval, magával Luciferrel beszélni – felet kimérten. Végre fény gyúlt a teremben, ám csak őt világította meg, s továbbra se látott semmit se.

- Szóval beszélnél a Nagyúrral? A Pokol teremtőjével?! – rivallt rá egy nő balról. – Van neked bőr a képeden?!

- Mivel vére vagyok, úgy vélem, jogom van kikérni tanácsát. – Erre a megjegyzésre az egész terem zúgni kezdett. Szidták Saemont, mint a vétkest, a bűnöst, míg vele szemben, közép tájt fel nem kiáltott egy fiatal, húszas éveiben járó férfi hangja: - ELÉG! Csend legyen! Jó volt a válasza – szólt csendesen, békítően. A Saemont megvilágító fényfolt nőni kezdett, majd megvilágította az egész termet. Sátán döbbenten pislogott. A trónteremben, vele szemben egy díszes emelvényen, melyre ráfaragták Lucifer véleményét, csak egy ember ült. Egy fiatal férfi, aki aligha lehetett több húsznál emberi szemmel nézve. Fekete haja a derekáig hosszú tincsekben omlott le hátán, s hullott arcába. Egyedül hatalmas, fekete szárnyain akadtak fent a szálak. Füstszürke szemeiben huncut fény csillogott. Nem tűnt gyengének vagy éppen elpuhultnak. Sőt, egyenesen olybá tűnt, hogy senki se tudja meglepni és esélyük se lehet ellene. Egy ereje teljében lévő ifjú ült Saemonnal szemben Lucifer trónján.

- Mi a baj? – csiripelte a kislány Saemontól jobbra, ám hiába nézett oda, nem látott senkit se.

- Nem jutsz szóhoz, te senkiházi? – sziszegte fülébe a dühös nő, holott a teremben nem volt senki, rajta és a kamaszon kívül.

- Talán meglepődött? – susogta az öreg, de hogy honnan, az rejtély volt.

- Minden rendben, Saemon, fiam? – szólalt meg a székben ülő végre. – Lám, lám lám, milyen vén lettem, hogy már a nyolcadik ükunokámnak kell elibém járulnia – húzta széles mosolyra száját a fiú. Ez a mosoly, ez a vérfagyasztóan gyilkoló és mégis, elbűvölő mosoly, csak egyetlen személyhez tartozhatott: magához, Luciferhez és senkihez se máshoz.