Kora reggel volt. Az ég tengerkék, felhők sehol és a nap is ezer ágra süthetett volna. Ehelyett azonban szakadt az eső, az utak csúszósak és sarasak voltak. A semmiből a kihalt környékre keveredő csoport tagjai két légvételnyi idő alatt eláztak.

- Basszátok meg! – fakadt ki Vata, mikor körbenézett. – Melyik idióta nem bírt koncentrálni a kéglire?! Ez a város legszéle! Jó, hogy nem vagyunk Kistarcsán vagy Maglódon! Idióták! – Azzal nekiállt magyarázni arról, hogy milyen fontos a koncentráció a teleportálás során.

- Friss levegő százhúsz év után! – pattogott lelkesen Ame. Hosszú haja táncolt a levegőben, majd vizesen tapadtak hátára tincsei. – Friss levegő! – A kék hajú lányt egy percig se zavarta, hogy máris vizes lett. Lételeme volt a víz, nem úgy, mint nővérének. Akuma egyre-másra kereste a fedezéket a víz elől. Hasztalan.

- Itt semmi se változott, mióta elmentünk? – morogta.

- Dehogynem – felelet Ayumi, frufruját söpörve ki szeméből. – Csak éppen, nekik a mi 120 évünk se tűnik többnek tíznél. Nem figyeltél órán? – érdeklődve pillantott körbe. – Még kevesebb fa, és egyre több szmog és egyéb szennyeződés…

- Ha érdekel valami, majd megkérdem Kaint – felelt mogorván Akuma, kinek hangulatára máris rányomta bélyegét az időjárás. – Hugi, ne csöpögj! – Azonban Ame csak még jobban rákezdett az esőtáncra, mire még jobban megeredt az eső.

- Halandók – ciccegett Rika, miközben földig érő hajával küszködött. – Még mindig csak pusztítanak, ahelyett, hogy óvnának… Levágom a francba… - dohogta, hajára célozva, amit a sokadik hajgumival, csattal és fonattal sikerült felemelnie térdéig.

- Ame, ne ugrálj már! – fakadt ki Ryo. – Muszáj rám fröcskölnöd az összes sarat?! – Ám a lány, mintha meg se hallotta volna, tovább ugrált körülötte, barna sárfoltokkal pettyezve fehér ruháját.

- De az erőműveinket az ő ostobaságuk hajtja, nem? – kérdezett rá bizonytalanul Yume.

- Igen, ahogy mondod – karolta át Shiro. A gerlepárt képtelenség volt szétválasztani az utóbbi időben, s mindenki már csak az eljegyzési kérdést várta a démontól. – Ez volt Lucifer Nagyúr legjobb ötlete…

- Chö, már én is régen felvetettem, csak éppen senki se figyelt rám… - morogta Kain.

- De te kit érdekelsz, Bátyám? – vigyorgott rá gúnyosan Kai, s már félre is ugrott a tockos elől, mely így csak a levegőt súrolta. Kain pechére, öccsének még csak a haját se kaphatta el, mivel a fiú levágatta hajának nagyját. (Erre egy kellemetlen verekedés vette rá, minek során nem is kicsit tépték meg hajánál fogva). Elöl ugyanis meghagyott két tincset, amik a szemébe lógtak, ugyanakkor hátul teljesen átlagos hosszúságú volt fekete haja. Akuma dühére, ugyanis szerinte a fiú így még hollósabb lett.

- Rika – karolta át a lányt Ikuto. – Tudod mi jutott eszembe, erről a helyről?

- Mi? – pillantott a sárga szemekbe a lány.

- Egy forró fürdő édes kettesben és… - kezdte ecsetelni a srác, kinek csupán a hajnövesztő verseny eredménye okozott csorbát büszkeségén, mivel azt a lány nyerte meg. Ennek legfőbb oka a búvárkaland volt, mikor is vissza kellett vágni hajából vagy egy méternyit és így a lány került előnybe, s el is verte fél méterrel.

- Perverz – lökte el magától Rika, de közben már erőteljesen rákattant a témára, s az estén töprengett.

- Figyeltek ti rám? – Fakadt ki a hadvezér, végignézve a zsibongó, egymás szavába vágó párocskákon. Ennyi szerelmest egy rakáson még ő is nehezen bírt elviselni, s csak még jobban erősödött benne a vágy, hogy kerítsen magának egy nőt és ne csak a fegyverekkel foglalkozzon. – Hé! – emelte fel hangját, eredménytelenül. – Na, most már elég volt, Kölykök! – üvöltött fel, mire a társaság hamarjában elcsendesült, s benne tudatosult, hogy eddig egy szavára se figyeltek oda. Egyetlen egyre se. – Csak azért, - kezdte elölről, - mert valamelyik kis idióta képtelen volt a címre koncentrálni fél perc erejéig… Nem tovább, csak fél percig… De már ez is meghaladja egyesek képességeit… - tette hozzá motyogva, amit persze, mind hallottak, majd hangját felemelve folytatta. - Most itt vagyunk a város LEGSZÉLÉN! Úgyhogy most már pofa be és keressünk egy buszmegállót, hogy eljussunk az új házig, ami a belvárosban van, ergo minimum egy óránkba fog telni, mire odaérünk. Ha ezt sikerült felfognotok a csökött agyatokkal és degenerált értelmi képességeitekkel, akkor induljunk, mert nem óhajtok tovább állni a szakadó esőben! – vicsorgott a srácokra, kik kissé megszeppenve pislogtak rá, aztán fogták táskáikat és elindultak nyomában, néma csöndben, mintha csak gyászszertartáson volnának.

- Valaki pokrócot reggelizett – jegyezte meg halkan Ame.

- Pokrócot?! – Visszhangozta Gawa. – Megvesztél?! Ő nem vegetáriánus! Sokkal inkább evett reggelire valami mogorva borzot…

- Tarajos sült – kotyogott közbe Rika. – Amilyen szúrós a hangulata…

- Vagy – csillant meg Akuma szeme, ám Vata hamarabb közbeszólt:

- Hallom ám! – így aztán, nem tudták meg, hogy a vörös hajú lánynak mi jutott eszébe.

A budapesti városi közlekedés hétköznap reggel, tanítási időben, szakadó esővel párosítva maga volt a halál. A buszok dugókban araszoltak fél méteres haladással, az autósok ingerültek voltak, szinte folyton dudáltak és egymást követték a balesetek, hogy a tűzoltóság, a rendőrség és a mentők se unatkozhassanak.

A tömegközlekedési járművökön az öregek és a fiatalok egymást hátráltatva, helyből startolva célozták meg a felszabadult helyeket, már ha megürült egy-egy szék. Néma harc volt ez a generációk között, melyet mindkét fél igyekezett megnyerni magának, hiszen itt is-ott is jó indokok voltak. A gyermek nehéz táskájára hivatkozott, míg a másik az éltes korára és állítólagosan fájós lábára. Mintha az nem lett volna elég, hogy csapatosan szállták meg a járműveket… - mint ahogyan erre felhívta figyelmünket Kisame. (Egy Akatsukis élete huszon-akár-mennyi xD)

Kétórányi kínkeserves utazás után, végre a hátuk mögött hagyhatták a tömeget és a rázós utakat, a fülledt járatokat. Addigra a nap is kezdett kisütni – Akuma örömére – és ők a pocsolyákat kerülgetve, vagy épp azokban gázolva baktattak a hatodik kerületben.

- Ha már belvárosi lakást kapunk – kezdte Aksi, - remélem a miénk lesz az egész bérház. Vagy egy egész emelet…

- Meglátjuk – felelt kurtán Vata.

- Hol is lakunk? – kérdezett rá Kain.

- Galagonya 66.

- De a hatodik kerületben csak névvel ellátott utcák vannak – jegyezte meg döbbenten Ryo. – Jó helyre jöttünk?

- Persze – felelt Vata. – A halandókat nem zavarja, ha egy kicsit átalakítjuk a városukat.

- Egek, mond, hogy nem üt el különösebben a környéktől – kérte Kain, ám kérését megtagadták. A múlt századi házak árnyékából egyszer csak zöld fű került szemeik elé, kovácsoltvas kerítés mögé rejtve. A kerítés mögött dús növényzet takarta el a kilátást, míg a kapuhoz nem értek.

A hatalmas kertben egy kisebb kastély jellegű épület állt. Fehérre meszelt falain csillogott a délelőtti napfény. Emeletén több erkély díszelgett, pompás márványfaragványokkal.  Az ablakkereteket és az ajtót feketére mázolták, és a cserepek is éjfeketén csillogtak. A falakra fekete futórózsát és méregzöld borostyánt futtattak. Összhatásában egyszerre tűnt réginek és újnak is.  Sejtelmes hangulatának okát nehéz lett volna megmagyarázni.

- Komolyan, már csak a fekete fellegek hiányoznak… - jegyezte meg Ame. A kastély fölött az égbolt egyik felén még a sötét viharfelhők trónoltak, ám a másikon már csillogott a napfény.

- Tíz perce még az is megvolt – nevettek. – A vihar alatt meg már csak Dracula hiányzott róla!

- Helyette most itt vagyunk mi – vigyorogtak. – Na, go befelé! – vezényelt Vata, kezében a kulcsokkal.