Az ebédszünetben zavartan álltak az egyetem udvarán, egy hatalmas körben összegyűlve. Idegesen és zavartan néztek egymásra, s időről időre rápillantottak az épület oldala mentén összegyűlt négy lányra, vagy az egyik fa tövében ácsorgó párosra. A feszült csendet végül Kain törte meg.

- Szóval… a banda feloszlott?

- Hivatalosan… igen – felelt Strify egyik lábáról a másikra nehezedve.

- Meglepő, hogy itt találkoztunk újra – dünnyögte Yu. – Sose hittem volna, hogy egyszer még összefutunk…

- Nos igen, ez valóban meglepő – bólintott rá Ryo. – Furcsa egy véletlen…

- Ez minden, csak nem véletlen! – horkantott fel Ikuto. – Lefogadom, hogy James keze is benne van… - nézett dühösen a fa irányába, melynek tövében Szilvi épp etette az arkangyalt.

- Még ha csak ennyi lenne a baj… - pislogott a négyes felé Yume, ám mikor onnan visszanézett az egyik lány, idegesen simult Shirohoz.

- Mégis, kik ezek, Kedvesem? – kérdezett rá a tigrisdémon.

- Valamikor… a barátaim voltak… - suttogta. – De tartok tőle, hogy most semmi jó nem irányítja őket…

- Evidens – bólintott rá Kain, - vissza akarnak vinni… Hogy megbocsájtást nyerj…

- De én nem akarok visszamenni… - dünnyögte.

- Akkor ezt nekik is meg kéne mondani, nem? – kérdezett rá Rika.

- Bezony! – Helyeselt Ame is. – Mondd meg nekik, hogy jól érzed magad közöttünk!

- Szereted Shirot, ezt nekik is el kellene fogadniuk… - tette hozzá elmélázva Ayumi.

- Vagy nem – morogta Akuma.

- Pont ez a baj! – szipogta Yume. – Annak idején, még maga Sayu küldött le hozzátok… hozzá… - dünnyögte. – De azt nem tudom, hogy kik ők és miért jöttek…

- Sziasztok! – lépett közelebb a csapathoz egy vidám lány, nyomában egy fiúval. Hosszú, szőke hajában fekete mellír ragyogott, kék szemei vidáman csillogtak. A mögötte jövő fiúnak vállig érő szőke haja hanyagul lett összefogva egy hajgumival, zöld szemei idegesen villogtak.

- Hello – morogta a fiú.

- Áh, Timi és Sanyi… - mosolygott rájuk Kai. – Mi szél hozott titeket erre?

- Őt kérdezd… - morogta Saibon, Timire bökve. – Ragaszkodott hozzá, hogy…

- Ne csináld már! – bökte oldalba a fiút Timi. – Mond csak, Krisztián, kölcsön tudnád adni nekem a második órai jegyzeteidet? Tudod, kicsit elaludtam órán és ez a dög, nem akarja odaadni a sajátját…

- Legközelebb nem alszol el… A saját hibádból történt, magadra vess – felelt a szőke fiú.

- Gőgös és arrogáns… - morogta Shiro. – Ráadásul nem ember…

- Te is így látod? – nézett rá Vata. – Egyikük se az…

- Még egy angyal-démon páros…  - dünnyögte Ryo.

- Ez is csak egy újabb véletlen? – kérdezett rá hitetlenkedve Kain.

- Persze, hogy odaadom – mosolygott Kai. – Én nem vagyok olyan, mint egyesek, főleg nem egy lánnyal szemben – mondatát inkább Akumának célozta, és az célba is talált. A vörös hajú lányt ugyanis elkapta a röhögő görcs.

- Ha már itt tartunk – szólalt meg Shiro. – Akár át is jöhetnétek hozzánk ma este, ha van kedvetek.

- Rendben – bólintott rá egyből Timi.

- Szerintem nem jó ötlet… - morogta Sanyi. – Még rengeteg dolgunk van odahaza…

- Nyugi van, Sanyi – mosolygott rá a lány. – Nem kell ennyire sietni semmivel se. Lazíts egy kicsit!

- Ahogy gondolod… - dörmögte. – De ha balul sül el, ne engem hibáztass a végén!

- Hol laktok? – tette fel a kérdést Timi, eleresztve füle mellett Sanyi megjegyzését. – És mi ez a többes szám?

- Hát… - mosolyodott el Kai. - Gondolnátok, hogy mi mind egy házban lakunk?

- Hogyan?! – meredt rájuk döbbenten Saibon, egy pillanatra elhagyva gőgös természetét. – Mégis, hol laktok ti? Valami kastélyban?!

- Tulajdonképpen igen – mosolygott rá Akuma, Kaihoz bújva. A párocskák gyorsan rendeződtek, s Vata magára maradt a tömegben. – Gyertek velünk a nap végén – mosolyogott bájosan. – Úgyis megvárjuk egymást… Csak egy órát kell várnunk, hogy a csapat másik fele is végezzen…

- OKÉ – bólintott rá Timi vidáman. Láthatóan nem vette észre az Akuma hangjában bujkáló figyelmeztetést. Túlestek egy gyors bemutatkozáson, aztán visszaszállingóztak termeikbe, hogy meghallgassák a következő óráikat is.

Timi és Sanyi megrökönyödve meredt a kastélyra, a város közepén. Galagonya 66. A VI. kerületben… Tehát megvolt hozzá az utolsó hatos is: (6)66. A két fiatal követte vendéglátóinak hosszú sorát. Az épület belseje valamelyest megnyugtatóan hatott rájuk, ám mikor a vendéglátóik kis idő múltán előkerültek, alig akarták megismerni őket.

A vörös szemű Barbara, a kék hajú Ame, a zöld hajú Ayumi, a szürke-fekete hajú Rika, a fehér hajú Yume, a vörös szemű Kai, az ezüst hajú Ryo, a sárga szemű Kain, a zöld hajú Ikuto, a fekete-fehér hajú Shiro és a fekete-kék hajú Vata kissé sokkolóan hatott számukra.

- Mondtam, hogy nem jó ötlet velük jönni… - dünnyögte Saibon.

- Te ismered őket? – suttogta a démonokra pillantva.

- Őket mindenki ismeri… - morogta. – Királyi sarjak… rokonok… és a hadvezér…

- Tehát ideje lenne nekünk is bemutatkozni? – pislogott fel a fiúra.

- Ja – állt fel, felhúzva a lányt is. – Azt hiszem – fordult a társaság felé, - ideje lenne tisztázni a helyzetet. – Szőke haja hófehérre váltott és leomlott lapockájáig, szemei sötétzöldre váltottak. – Saibon Kawaii vagyok.

- Sugoku Tsumaranai vagyok, nagyon örvendek – mosolygott rájuk Timi. Hosszú haja mit se változott, azonban kéken ragyogó jobb szemébe belekerült egy barna csík, és bőre hullasápadt volt.

- Angyal? – pislogott rá kérdőn Yume.

- Csak félig – morogta Vata. – Angyal és démon közös gyermeke… A másik, pedig egy gyöngybagoly, ha nem tévedek.

- Mit is vártunk volna egy hadvezértől, ha nem tökéletes analízist? – kérdezett vissza morogva Saibon.

- Ne görénykedjél már! – bökte oldalba Sugoku. – Viselkedj!

- Te meg ne bökdöss! – mordult rá a fiú.

- Különben? Megcsípsz? Ez esetben felpofozlak… - nézett rá dühösen a lány.

- Chö… Na, persze… Próbálkozzál csak… - morogta, mire Sugoku keze meglendült, ám Saibon félúton elcsípte a kis kacsót. – Állj sámlira, mert kicsi vagy és menj edzeni, mert lassú vagy.

- Óóó, teee… - sziszegte dühösen Sugoku. – Ezért még kapni fogsz!

- Próbálkozni szabad – hagyta rá.

- OKÉ – szólt közbe Vata. – Mit kerestek itt? Remélem, nekünk nem kell bemutatkoznunk.

- Fölösleges – hagyta rá Saibon. – Egyébként meg… évek óta itt élünk a határon.

- Kapcsolatban vagyunk mindhárom világgal – tette hozzá Sugoku. – Apám angyal volt, az anyám démon. Mint Rómeó és Júlia. Sose éltek együtt, amikor találkoztak, akkor is itt voltak a Földön. Itt nőttem fel. És néhány éve találkoztam az iskolapadban Saibonnal, aki a suli elé járt.

- Nem, nem jártam iskolába. Legalábbis nem földibe. Egy küldetés végett jártam erre, mikor szemet szúrt nekem a diákok között. Nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet… Aztán a küldetés végeztével hazamentem. Majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy itt vagyok és az iskolával szemben támasztom a falat. Napról napra odajártam, vártam. Aztán egyszer leszólítottam.

- Azóta nem tud szabadulni tőlem – vigyorgott Sugoku. – Együtt vagyunk, több iskolát is kijártunk. És most, gondoltuk megcsináljuk ezt az iskolát is. Aztán felbukkantatok ti.

- Eléggé meglepődtünk, hogy hirtelenjében, egyik évről a másikra mennyi démon és angyal kerül egy körzetbe. Ennyien még sose voltunk egy kupacban. Ezért is akartunk veletek beszélni – fejezte be Saibon.

- Aha… - bólintott rá a kórus. – Tulajdonképpen… hány évesek vagytok? – kérdezett rá Kain.

- Én még csak most leszek 180 – mondta Sugoku.

- 231 – felelt Saibon.

- Sugoku, te még sose hagytad el a Földet? – kérdezte csendesen Ryo.

- Nem.

- Még sose jártál a Pokolban? – érdeklődött Akuma.

- Nem.

- Odahaza valószínűleg még csak a létezéséről se tudnak… - dünnyögte Vata. – Sajnos, nem egyszeri eset. Van, hogy a két fél egymásba szeret, gyermeket nemz, és az itt ragad, míg ők a saját világukban intézik dolgaikat, mert egyikük se meri felvállalni a helyzetet. És egyikük se meri elhagyni az otthonát.

- De akkor ki neveli fel a gyerekeket?

- Egy darabig nevelőszülőnek adják, aztán az utca… Vagy, ami a jobbik eset, az anya itt marad a gyerekkel és neveli, míg az önálló nem lesz, felhalmoz neki némi pénzt egy számlán, lakást szerez neki és így hagyja magára, mondván, ideje, hogy magáról gondoskodjon. Persze, ebben az esetben bizonyos időközönként ránéz. A legrosszabbik, mikor megszüli a gyereket emberi alakban, a gyerekre rámond egy bűbájt, így az is emberi alakot ölt, aztán ő eltűnik, a gyerek pedig árvaházba kerül és senki se tudja meg sohase, mi lesz vele…

- Én a második kategóriába tartozom. Anyu is és apu is igyekszik minél sűrűbben jönni, szóval csupán olyan, mintha kollégiumban lennék. Meg aztán itt van nekem Saibon – vigyorgott vidáman.

- Gyakorlatilag rám bízták a védelmét.

- Durva… Yume, Shiro, ti ügye nem így fogjátok intézni? – nézett rájuk Ame.

- Ha feltűnt, én már leköltöztem hozzátok. Nem fogom magára hagyni a gyerekemet, sem pedig Shirot, hacsak meg nem halok. – Vágta be a durcát Yume.

- Jól van, kicsim, de te is tudod, hogy úgyse eresztenélek – csókolta meg homlokát. – Képtelen lennék rá.